Közgazdászok próbálják megérteni ezekben a napokban, miért dönti romba az Amerikai Egyesült Államok fura elnöke a békés prosperitáshoz szokott, de legalábbis arra mindenképpen vágyó gazdasági világrendet. Pedig igazából fehér köpenyes elmeorvosok tudnák megérteni. A hatást azonban, ameddig Donald Trump a doktorok kezébe kerül, a pénzpiacok is elszenvedik. Értsd: a nagybefektető pénzemberektől a nyugdíjalapjukat biztonságosnak tartott, diverzifikált értékpapír-portfóliókban tartó kisemberekig: mindenki. Azok is, akik soha még csak a közelébe sem mentek a tőzsdéknek. Az elmúlt napokban látott kisebb krach (az 500 legnagyobb, tőzsdén jegyzett amerikai vállalat részvényeinek 1,7 ezer milliárd dolláros zuhanását várták) a munkapiacon és a boltokban éri utol az embereket. Kirúgások és drágulások jöhetnek. A tőzsde nem gyerekjáték, ez már a 17. századi holland tulipánhagymák árának kilövése óta tudható. A Népszava jogelődje már az 1873-as első nagy krachról is írhatott, amikor a budapesti börze alig kilencéves volt.
Donald Trump nekilátott az amerikai külkereskedelmi mérleg javításának. Miután ő az eddigi legidősebben hivatalba lépett elnök az USA-ban, nincs ideje sokat molyolni a számos alkalommal beígért „aranykor” felé vezető úton. (Megjegyzendő, az egész pályás letámadás az orbáni illiberalizmus leleménye, kimódolt érdekegyeztetések helyett egyszerre és nagy tömegben zajlanak a mélyreható változások.) Igaz, Trump nem a világnak ígért aranykort, hanem az Amerikai Egyesült Államok szavazóinak, ezért nem is érdekli különösebben, hogy miként hatnak a vámtarifa-háborús döntései világszerte. Egy bizonyos, precíziós műszer nem volt nála kéznél, és ha lett volna, akkor sem a finomhangolás volt a célja: fejszével kezdte a beállításokat azon az érzékeny berendezésen, amelynek változásai azonnali hatást váltottak ki a világgazdaságban.
A legszenzibilisebb szenzort a tőzsdék jelentik. Ha a befektetők (és nyomukban a befektetésialap-kezelők) bizakodóak, akkor emelkednek a vállalati részvényértékek, és a tőzsdeindexek is békésen szárnyalnak, ha viszont pánikba esnek, akkor azonnal elkezdik kivonni a forrásokat a nemzeti börzékről. Magyarán: eladnak. Márpedig ha mindenki egyszerre és nagy tételben elad, akkor a papírok azonnal és drámai módon veszítenek az értékükből. Az árzuhanás szempillantás alatt képes vagyonokat felemészteni. Ilyenkor, állítják a bennfentesek, a hidegvérű „vedd meg és tartsd!” pozíció sem működik minden esetben. A legtöbben mentik a menthetőt, és igyekeznek jól eltalálni a visszapattanás (erősödés) előtti pillanatot (ha még nem kezdődött meg a decens aláhullásuk a Wall Street valamelyik felhőkarcolójából.) Ha konjunktúra esetén buborék szorul a piacokba (vagyis a jegyzett részvényérték dimenziókkal haladja meg a részvénykibocsátók piaci értékét), akkor még nagyobb lehet a döbbenet. Nem véletlenek a vérengzéshez hasonló horrorisztikus kifejezések a sajtócímekben.
Vérengző tulipánhagymák
Kevésbé közkeletű, de a tőzsde csaknem félezer éves civilizációs találmány: a virtuális kereskedés ötlete még bőven az abszolút monarchiák idejéből származik. A világkereskedelmet meglódító nagy felfedezések után a finanszírozó pénzintézetek is megjelentek, és az első tőzsde megjelenése sem váratott magára sokáig. Mint A pénz című kötet írja, a nagy kereskedővárosokban egy meghatározott helyen gyűltek össze üzletelni a kereskedők, a brüggeiek például a Van der Beurze nemzetség lakóháznál (innen jön a börze kifejezés.) Az első tőzsdeépület 1531-ben nyílt meg az aranykorát élő Antwerpenben – az épületen felirata szerint – „Minden népből származó és minden nyelvű kereskedő számára”, amely a századok óta virágzó Hanza Szövetség németalföldi központja volt. A következő tőzsdenyitás 1611-ben Amszterdamban történt, ezt a Holland Kelet-indiai Társaság indukálta.
Az első tőzsdekrach is ebből a térségben pattant ki. Bár a hatása még nem tudott globális lenni, a tanulságai máig hatóak (és a dolog természetéből adódóan mindannyiszor megismétlődnek.) A tettes a látszólag ártatlan tulipán.
Az 1630-as években Hollandiában a virághagymák árai egy vírusnak „köszönhetően” megemelkedtek. A mozaikvírussal fertőzött hagymák ugyanis ragyogó színű csíkokat produkáltak a szirmokon.
Ezeket a látványos színű és formájú virágokat nem lehetett egykönnyen magról szaporítani; a termelők jellemzően a vírussal már fertőzött hagymák rügyeit szaporították. A pénzügytörténet egyik első nagy iróniája szerint tehát ezeket az értékes hagymákat már csak azért is nagyra értékelték, mert betegek voltak. Míg a fertőzetlen tulipánhagymáknak csekély viszonteladási értéke volt, a vírust hordozók kevesebb rügyet termeltek és rövidebb élettartamúak voltak, ami nagy érdeklődést váltott ki irántuk. Akkoriban 5500 guldenért adtak el egy-egy értékes hagymát: de felegyeztek egy esetet, hogy 10 000 guldenre is tartottak egy példányt, ami tíz kis ház megvásárlásához volt elegendő akkoriban.
Jason Zweig amerikai pénzügyi újságíró elemzése szerint az árak megugrását nagyrészt Haarlem város gazdag kereskedői okozták, akik a harmincéves háború és a bubópestis járvány pusztítása idején helyi kocsmákban időztek, és őrjöngve kereskedtek a tulipánhagymákkal. Olyan vagyontárgyakkal, amelyek nem voltak a tulajdonukban, vagy nem fizettek értük. A spekulációikat azóta is windhandelnek, vagyis „kereskedési szélnek” nevezik. Később a tulipánhagymás spekulánsok ezrei mentek csődbe, és a piac összeomlása magával rántotta az egész holland gazdaságot. A moralisták azon búslakodtak, alkottak, hogy a korlátlan kapitalizmus megrontja a hollandokat, és elfordítja őket Isten imádatától. Különösen sok prédikátort döbbentett meg, hogy az emberek papírdarabokon gazdagodhatnak, nem pedig kézzel dolgozva.
A tőzsdeszédülgésről
A magyar tőzsdére még több mint 250 évet kellett várni: a pesti intézmény 1864. január 18-án kezdte meg működését Pesten, a Pesti Lloyd Társulat Duna-parti székházában. Először értékpapírtőzsdeként működött, de négy évvel később magába olvasztotta a gabonakereskedelem központját, a Gabonacsarnokot, és felvette a Budapesti Áru- és Értéktőzsde (BÁÉT) nevet. Indulásakor 17 részvényt, egy záloglevelet, 11 külföldi pénznemet és 9 váltót jegyeztek. Az igazi fellendülés 1872-ben jött el, ebben az évben 15 ipari és 550 pénzintézeti részvénytársaság alapszabályát hagyta jóvá a kereskedelmi miniszter, majd papírjaikat bevezették a tőzsdére. Az első igazi tőzsdekrachra sem kellett sokat várni: ez 1873 májusában rázta meg a pesti börzét. Ez az év világszerte sötét árnyalatokkal került a történelemkönyvekbe. A „The Illustrated London News” október 4-én „A pénzpiaci pánik Amerikában: jelenet a tőzsdén, San Francisco” címmel közölt metszetet az összeomlásról, amire „hosszú depresszióként” emlékszik a pénzvilág. A tőzsdeválság után másfél évtizednek kellett eltelnie, mire a hazai befektetők újra hajlandóak voltak részvényeket vásárolni.
A Népszava elődje, a Munkás Heti Krónika így írt 1873. május 25-én a pénzpiac viszontagságairól parlamenti tudósításában. „A bécsi tőzsér (kereskedő, bankár – a szerk.) katasztrófa figyelmeztetésül szolgálhat a kormánynak, hova jutunk, ha a műhelyeket a tőzsdének áldozatául ejtik. Követeli, hogy nálunk a munka, a szorgalom ne üldöztessék, szemben a szédelgéssel, mely után-útfélen istápolókra talál. (Élénk helyeslés bal felől.) Helfy Ignácz a belügyminiszterhez intéz interpellációt… Midőn Ausztria fővárosában a tőkeszédelgés oly pokoli látványt nyújt a világnak, akkor igen alkalomszerű a börzével szemben, a tőkeszédelgéssel szemben a becsületes munka előnyeit kiemelnünk, s ami kormányunk, míg az önhibájuk folytán válságba jutott börziánereknek nagy gyorsasággal siet segítségére, a becsületes munka elnyomására törekszik...
A munkások kérdése ismét előtérbe lépett a napi kérdések közt, mondja Letfy, éppen most, midőn a tőzsdeszédülgés Bécsben a világunk oly ördögies játékot mutat, idején volna a kormányt emlékeztetni arra, hogy mire vezetne az, ha a műhelyek becsületes munkásait a tőzsdeáldozatának kiteszi. És éppen most, amidőn kormányunk a saját vétkük által bukott tőzsdéreknek nagy készséggel segítségre siet, arra határozza el magát, hogy a becsületes munkást elnyomja. Helfy képviselő úr felhívja tehát a kormányt, hogy ne üldözze a szorgalmat és munkát a szédülgés ellenében, mely úton-útfélen garázdálkodik, és ennek daczára mégis gyámolíttatik.”
Czirogattatnak a kiaknázók
„A New-Yorki tőzsdeválság következményei a munkavásáron is érezhetők. Patersonban N. J. majdnem az összes mozdony és vasúti vagyongyári munkások szabadságoltattak határozatlan időre. New Yorkon a legjelentékenyebb üzletek kezdik legelőször azzal, hogy a munkásokat elbocsátják. A társadalom kiaknázói Brewster és Co. kocsigyárosok és a sajnálatra méltó 50-szeres milliomos Stewart A. T. ki a tőzsdén szerencsejátékot űzött volna, ha tudta volna, milyen gazdag (amint maga egy a szárazföldre tett utazása előtt mondotta) tekintélyes számú munkást elbocsátott. Auralt héten számtalan munkás, bank vagy magánszemélyre szóló utalvánnyal (Cheksel) fizettetett ki Greenbaks (készpénz) helyett. Ez utalványok azonban csak veszteséggel voltak készpénzre beválthatók. A munkásoknak rendesen szabad választás engedtetik, hogy vagy az utalványokat elfogadják, vagy pénzükre bizonytalan időre várjanak. A munkásoknak élni kellvén, a pénzre nem várhatnak, kénytelenek tehát az utalványokat elfogadni, és az azokból eredő kárral megelégedniük. … A fehér ház az ottani elnök palotája urai Washingtonban tudják, hogy egyelőre a munkások szavazatára nincsen szükségük, azért czirogattatnak a kiaknázók minden alkalommal, és a munkások csak odább tétetnek. Mily egész más hangon beszéltek ezek 1872-ben a választások előtt? Felfoghatják végtére a munkások, hogy a polgároktól mit sem várhatnak?
És hol volt akkor még az 1929-es nagy gazdasági világválság, és az elmúlt száz év további krachjai. De azokat legalább nem egy ember robbantotta ki. A digitális dinkák már erre is képesek.
Az amerikai tőzsdekrach
„A newyorki tőzsdén néhány nap óta szédületes áresések rombolják az értékeket – írja 1929. november 26-án, a két nappal azelőtti fekete csütörtökről írt vezércikkében a Népszava. – Akik ismerik a tőzsdék történetét, azt mondják, hogy ennek a hatalmas krachnak alig van párja. Néhány nap alatt óriási vagyonok úsztak el az értékek hanyatlásában, összemorzsolódtak apró vagyonkák és összekuporgatott dollárok is... A kapitalizmus tébolyult haláltáncai nem korlátozódhatnak ma már egyetlen gazdasági területre. A világrészeket elválaszthatják a tengerek, vagy elválaszthatják bármily természetes, avagy mesterséges határok, a kapitalizmus hidat ver az állam- és vámhatárok, a tengermélységek és az égbenyúló hegyláncok fölött, behálózza az egész világot és ha a világgazdaságnak akkora területén, mint Amerika, olyan gigantikus ökölcsapást kap, mint ez a newyorki krach, beleszédül a pénzpiac és a termelés mindenütt és levegő után kapkod, hogy mentse önmagát. Ez a newyorki haláltánc már tavasszal kezdődött. És az a hatalmas belső ellentmondás, amely legélesebben kiütköző jellemvonása a kapitalizmusnak, nem akadályozhatta meg, hogy ez a tánc a végletekbe ne fejlődjék.” (A korabeli szóhasználatot és helyesírást csak néhol változtattuk meg.)
