Két fél
Nyaranta, főképp esős napokon
a zár nyelve megszelídült.
Lépték a tenyérnyi almákkal,
körtékkel szórt kertet.
De ha jött a fény: a vaskapu
beragadt, nem engedett.
Ketten voltak. De ketten kétfelé.
És a fagy sem hozott mást.
Hiába a székelység, a szívósság,
hogy futottak már kalibakutyák elől,
a fény előterében, a borostyán árnyékában
a zár nyelve bennünk is megdagadt.
Sok hely van, ahova be kell jutni.
Rá kell törni az ajtót nyári konyhára,
fészerre, csűrre. Halottra. Ilyenkor
a zár elérzékenyül.
Nézem és látom: az arcom
felvilágol, elhalványul.
Mint ahogy egy tolvaj hagy nyomot:
utánad szegődöm, osonok.
Látásom ismerője
A délután, tenyeredben,
tenyeremben. Letéve
a silórakáshoz.
Épp így akartad.
Egy zsákba zártad,
nehéz liszteszsákba.
A csontig lesoványodott kutyát,
a vödör vizet, ekét, gabonát,
hova vitted, melyik utcán
kell végigmennem?
Te nézed, hogy átmászom
a kerítésen. Majópántom* szakad.
Hallgatod a tépést,
mint madárdalt.
Látásom ismerője,
enyhe málnási borvíz,
fölbugyogsz.
* Atléta, trikó, ujjatlan (tájszó).