A Vakok Általános Iskolája, régebbi nevén a Vakok Országos Királyi Nevelő- és Tanintézete majd a Vakok Országos Nevelő- és Tanintézete egy budapesti oktatási intézmény. Ide élmény megérkezni. Mintha egy gyönyörű kis kastély várna rád. Kétoldalt lépcsők vezetnek fel a három fakapuig, amelyek hívogatnak, hogy lépjél már be, mert bent csodát látsz. A kapun túl kovácsoltvas korlátok szegélyezik a lépcsőfokokat, kézzel tapintható minták segítik a magasba emelkedést. A középen lógó lámpára, majd a plafonra tapad az ember szeme, ahol kis festett virágok láthatóak kör alakban a lámpa felett a mennyezeten.
Az 1825 októberében megrendezett pozsonyi országgyűlésre Bécsből érkezett Beitl Rafael, a bécsi Vakintézet igazgatója, Johann Klein küldötteként. Rafaellel vak gyermekek is részt vettek az eseményen. Bemutatták a képviselőknek, hogy a világtalan gyermekek is oktathatóak, nevelhetőek, képezhetőek, és ezen okokból Magyarországon is szükséges egy olyan intézmény létrehozása, ahol a vak gyermekekkel szakemberek foglalkoznak.
Az ügy erkölcsi és anyagi támogatója József nádor és családja volt. Látványos bemutatókkal sok támogatót és adományozót nyertek meg a nemes ügy érdekében. A támogatók között mind világi, mind egyházi személyek is képviselték magukat. Az intézet tőkéje szépen gyarapodott, így 1827 tavaszán Pesten folytatódott a Pozsonyban megkezdett tanítás. Ugyanebben az évben született meg a Plánum, az első magyar vakügyi dokumentum. Kezdetben a pesti Üllői út elején álló Donner-házat bérelték ki és rendezték be a Vakok Intézetének az adományokból összegyűjtött összegből. Itt kezdték el az oktatást, akkor még 3-4 tanulóval.
Az iskola 1830-ban átköltözött a terézvárosi Kismező utcába. Ezt az épületet is bérelték, majd a tanulók létszámának növekedése indokolttá tette, hogy saját épületet vásároljanak.
1835-ben megvették a Király utca 837-es szám alatt található épületet, amely a mai Zeneakadémia helyén állt. Az iskolába ekkor már 15 fiú és 5 lány járhatott. Az adakozókedv pedig változatlanul fennmaradt, a kisebb adományok mellett Kassa városa is támogatta az intézményt, de József nádor, valamint felesége, Mária Dorottya és néhány nagybirtokos arisztokrata egy-egy tanuló teljes oktatásának költségét is magára vállalta. Az intézet ténylegesen a közvélemény kedvence volt, és felvirágzását a cseh származású Anton Joseph Dolezáleknek köszönheti, aki a pest-budai polgári zenekultúra megalapozásában is fontos szerepet játszott. A vak növendékek zenei képzésére is nagy hangsúlyt fektetettek, a tanítványok olykor házi táncos összejöveteleken húzták a talpalávalót az előkelő közönség örömére.
Sajnos az épületet az 1838-as pesti árvíz magával ragadta. Négy éven át a budai Horváth-kertben kapotak átmeneti elhelyezést a diákok, amíg a Király utcai épületet rendbe nem hozták. 1873-ban az intézményt államosították, ekkor vezették be a Braille írást is. Ipari, zenei képzések indultak, orgonát építettek az intézményben, és megjelent az akkori igazgató, dr. Mihályik Szidor korszakalkotó műve A vakokról címmel. Ugyancsak a nagy műveltségű igazgató nevéhez fűződött a város szélen található csendes telek megvásárlása. Valójában neki köszönheti az intézet a mai helyét. 1901-től szinte napjainkig hihetetlen fejlődés tapasztalható a ház falain belül. Új tanterveket dolgoztak ki, könyvtárat, mi több, országos kölcsönkönyvtárat hoztak létre az iskola falain belül. Bővült a zenei oktatás, sportkörök alakultak, és 1928-tól a gyengénlátók oktatása is megkezdődött.
A Vakok Általános Iskolájának épülete most is az Ajtósi Dürer sor 39-es szám alatt található. Az épület 1899-1904 között épült Baumgarten Sándor (1864-1928) és Herczegh Zsigmond (1848-1914) tervei szerint, szecessziós stílusban, Lechner Ödön alkotásait követve. Az iskola eredeti formáját őrző lépcsőháza és gazdag ornamentikája különösen figyelemre méltó. A kialakítás során nagy hangsúlyt kapott a gazdagon faragott berendezés, a lépcsőházi rácsok mintáinak kialakítása, amelyek a tapintás útján történő érzékelésnél éppen úgy örömet okoz a vak és gyengénlátó tanulók számára, mint a látóknak a látvány. Az iskola udvarára telepített műhelyben speciális munkát kínáltak a látássérülteknek: kosár- és gyékényfonásra, illetve kefekötésre volt lehetőség az intézmény falain belül.
Mintha Hamupipőke érkezett volna meg a bálba. Mesébe illő épület. Fodros kis boltívek és újabb lépcsők vezetnek fel az első emeleti folyosóra, ahol egy kis vásárt rendeztek ezen a borongós pénteken. Az asztalokon sorakozó portékák az intézetben tanuló diákok munkái.
Itt most minden eladó. Apró teás csészék, csuprok, kistányérok különböző színekben és mintázatokkal. A fazekas műhelyből húsvéti kisnyuszik, tojások, szívecskék várják, hogy húsvét alkalmával valamelyik aranyeső- vagy orgonabokor ágán hirdessék a tavaszt.
Az egyik asztal mögött kedves, mosolygós hölgyek ülnek. Szőke Márta, az esemény egyik szervezője elmondta, hogy már 2017 óta rendeznek az épületben hasonló vásárokat. A Kézzel Fogható Alapítvány foglalkoztatja a diákokat. A gyógypedagógusokból és művészekből álló alapítvány egyik célja, hogy a kreativitás és az alkotás mentén integrálja a diákok munkásságát. A vásárok is ezt a célt szolgálják.
A diákok a fazekasság mellett szövést is tanulnak, de négy éve a pékszakma is elérhető. a diákok számára. Már van két olyan végzett tanuló ezen a területen, akik jelenleg is pékségben dolgoznak.
Újdonság a szakmák között a szakácssegéd-, azaz a kuktaképzés. Ez utóbbi annyira új lehetőség, hogy idén vizsgáznak először a tanulók. A gyerekeknek a kilencedik évfolyamon 14 órájuk van egy héten, míg tizedikben 18 óra gyakorlatuk van a szakácssegéd képzésen, árulta el az egyik oktató. Szakmát úgy választanak a gyerekek, hogy az előkészítő alkalmával kipróbálnak minden lehetőséget, és amiben a legügyesebbnek bizonyulnak, azt kezdik el tanulni. Sajnos olykor behatárolt a dolog, mivel a fazekassághoz szükséges a kézügyesség, és ha valakiben ez nincs meg, akkor hiába szeretne fazekas lenni, nem érdemes belevágni. Viszont szőni szinte mindenki tud. De mindenképp kapnak szakmai képzést a diákok. A kitanult szakmákat azok tudják kamatoztatni, akik munka mellett otthon készíthetik az alkotásaikat. Van egy gyengén látó hölgy, aki hat órás munka után, az otthoni korongjával dolgozik, és az iskolába hozza be égetésre a tárgyait.
Mindössze öt asztalka, az érdeklődők mégis többször körbejárják, megcsodálják, kézbe veszik az égetett kincseket. A fal mellett kis nyakláncok, agyagból kiégetett falevelek, kör alakú medálok. Egy vak lány éppen tapogatja őket, és vidáman sorolja a mellette álló hölgynek a felismert formákat, majd érdeklődik a színek után. Megjegyzi, hogy neki a kék a kedvence. Elgondolkozom egy pillanatra, hogy vajon látta-e valaha az életben a kék árnyalatait, a haragos Balaton színét, a kék eget, a szürkéskék esőfelhőket. Vajon melyik kék lehet kedvence a sok közül? Tovább nézelődőm, találok egy kék kis csuprot, teának kiváló lesz. Jön velem, és mindig eszembe juttatja majd azt a kedves lányt, aki kitapintotta a kék színt az asztaloknál.
