A Vakok Általános Iskolája, régebbi nevén a Vakok Országos Királyi Nevelő- és Tanintézete majd a Vakok Országos Nevelő- és Tanintézete egy budapesti oktatási intézmény. Ide élmény megérkezni. Mintha egy gyönyörű kis kastély várna rád. Kétoldalt lépcsők vezetnek fel a három fakapuig, amelyek hívogatnak, hogy lépjél már be, mert bent csodát látsz. A kapun túl kovácsoltvas korlátok szegélyezik a lépcsőfokokat, kézzel tapintható minták segítik a magasba emelkedést. A középen lógó lámpára, majd a plafonra tapad az ember szeme, ahol kis festett virágok láthatóak kör alakban a lámpa felett a mennyezeten.
Az 1825 októberében megrendezett pozsonyi országgyűlésre Bécsből érkezett Beitl Rafael, a bécsi Vakintézet igazgatója, Johann Klein küldötteként. Rafaellel vak gyermekek is részt vettek az eseményen. Bemutatták a képviselőknek, hogy a világtalan gyermekek is oktathatóak, nevelhetőek, képezhetőek, és ezen okokból Magyarországon is szükséges egy olyan intézmény létrehozása, ahol a vak gyermekekkel szakemberek foglalkoznak.
Az ügy erkölcsi és anyagi támogatója József nádor és családja volt. Látványos bemutatókkal sok támogatót és adományozót nyertek meg a nemes ügy érdekében. A támogatók között mind világi, mind egyházi személyek is képviselték magukat. Az intézet tőkéje szépen gyarapodott, így 1827 tavaszán Pesten folytatódott a Pozsonyban megkezdett tanítás. Ugyanebben az évben született meg a Plánum, az első magyar vakügyi dokumentum. Kezdetben a pesti Üllői út elején álló Donner-házat bérelték ki és rendezték be a Vakok Intézetének az adományokból összegyűjtött összegből. Itt kezdték el az oktatást, akkor még 3-4 tanulóval.
Az iskola 1830-ban átköltözött a terézvárosi Kismező utcába. Ezt az épületet is bérelték, majd a tanulók létszámának növekedése indokolttá tette, hogy saját épületet vásároljanak.
1835-ben megvették a Király utca 837-es szám alatt található épületet, amely a mai Zeneakadémia helyén állt. Az iskolába ekkor már 15 fiú és 5 lány járhatott. Az adakozókedv pedig változatlanul fennmaradt, a kisebb adományok mellett Kassa városa is támogatta az intézményt, de József nádor, valamint felesége, Mária Dorottya és néhány nagybirtokos arisztokrata egy-egy tanuló teljes oktatásának költségét is magára vállalta. Az intézet ténylegesen a közvélemény kedvence volt, és felvirágzását a cseh származású Anton Joseph Dolezáleknek köszönheti, aki a pest-budai polgári zenekultúra megalapozásában is fontos szerepet játszott. A vak növendékek zenei képzésére is nagy hangsúlyt fektetettek, a tanítványok olykor házi táncos összejöveteleken húzták a talpalávalót az előkelő közönség örömére.
Sajnos az épületet az 1838-as pesti árvíz magával ragadta. Négy éven át a budai Horváth-kertben kapotak átmeneti elhelyezést a diákok, amíg a Király utcai épületet rendbe nem hozták. 1873-ban az intézményt államosították, ekkor vezették be a Braille írást is. Ipari, zenei képzések indultak, orgonát építettek az intézményben, és megjelent az akkori igazgató, dr. Mihályik Szidor korszakalkotó műve A vakokról címmel. Ugyancsak a nagy műveltségű igazgató nevéhez fűződött a város szélen található csendes telek megvásárlása. Valójában neki köszönheti az intézet a mai helyét. 1901-től szinte napjainkig hihetetlen fejlődés tapasztalható a ház falain belül. Új tanterveket dolgoztak ki, könyvtárat, mi több, országos kölcsönkönyvtárat hoztak létre az iskola falain belül. Bővült a zenei oktatás, sportkörök alakultak, és 1928-tól a gyengénlátók oktatása is megkezdődött.
