Péntek este nyit a Fonóban az Országos Táncháztalálkozó, amit idén már 44. alkalommal rendeznek meg

„A gondolatot szülő és megvalósító fiatalok itt is táncolni akarnak, úgy, hogy nem a fellépésre készülés fegyelme igazítja a lépéseiket. Csak táncolni, maguknak, tanulni, ellesni egy-egy etnikum jellegzetes néptáncfiguráit egymástól” – írta a második városi táncház rendezvényéről 1972. június 29-i számában a Népszava. Az első budapesti táncházat 1972. május 6-án, a másodikat június 10-én, a harmadikat október 23-án rendezték meg a Liszt Ferenc téri Könyvklubban, négy amatőr néptáncegyüttes – a Bihari, a Vadrózsák, a Bartók, a Vasas Központi Művészegyüttesének – tagjai. Az összejövetel zártkörű jellegét a Bartók táncegyüttes bontotta meg, 1973 februárjától a Fővárosi Művelődési Házban rendezett táncházakat. „Már nem annyira mi táncolunk, hanem egyre inkább a közönség. Sőt, vidéken is van érdeklődés helyi táncházak indítása iránt” – számolt be lapunknak akkor a táncegyüttes vezetője, Tíimár Sándor. Az egykori tudósításokból kiderül: az 1970-es években országszerte nyíltak táncházak. 1979 augusztusában már így írt a Népszava: „A táncház valóságos mozgalommá szélesedett. Több népzenét játszó együttesnek sok évébe és energiájába került – de ma már így van. Télen több pesti művelődési házban, nyáron az ifjúsági parkokban hullámzik a tömeg.” A táncházklubok népszerűségének egyenes következménye volt, hogy 1982. március 28-án megrendezték az I. Táncháztalálkozót a Budapest Sportcsarnokban. S hogy nem múló divatról van szó: az országos táncháztalálkozók évről évre 15-18 ezer embert vonzanak, most hétvégén már a 44-iket rendezik meg a fővárosban.

– Nemrégiben hunyt el Novák Ferenc Tata néprajzos, koreográfus. Minden évben ott volt a Táncháztalálkozón, ahol még tavaly tavasszal, 93 évesen is tánctörténeti előadást tartott. Erős volt a kötődése Erdélyhez, a néprajzos diplomamunkája miatt került el a még élő folklórral rendelkező Székre, ami 4-5 ezres falu, hajdan városka volt. Vitte magával a tanítványait, táncosokat, illetve Korniss Pétert, a később világhírűvé vált fényképészt. Tata 1959 és 1964 között mintegy háromszáz méter filmen rögzítette a széki táncokat, és mintegy száz hangszeres és vokális dallamról rögzített hangfelvételt. Tanítványai – Foltin Jolán, Lelkes Lajos és Stoller Antal – a városi táncház megszervezéséhez ott kaptak kedvet (a táncház elnevezése is széki), de szabadon akkoriban még nem tudtak táncolni a néptáncegyüttesek tagjai. Előzetesen stílusgyakorlatként Stoller Antal koreográfus járta körbe a négy táncegyüttest, majd ezután rendezték meg a három budapesti táncházat. Amelyeket egyébként engedélyeztetni kellett: meg kellett győzni a hatóságokat, hogy nem lesz semmi zrí. Én még emlékszem rá: akkoriban az ünnepek alkalmával a telexgépeket bezárták, komoly óvintézkedéseket tettek – mesélt a kezdetekről a Táncház Egyesület ügyvezető képviselője, Berán István. – Pedig nem volt mitől tartani. Ebben a közép-kelet-európai régióban a torzsalkodások mindig fölülről indultak, az együtt élő, különböző nemzetiségű falusi emberek között béke van. A folklórban is béke van, a táncház interetnikus jellege ezért is magától értetődő.

Miután a Bartók táncegyüttes 1973-ban kinyitotta a kapukat a közönség előtt, azzal indult el igazából a táncházmozgalom – tette hozzá Berán István. – A táncháznak egyre nagyobb sikere lett, egyre több helyen fölütötte a fejét, zenekarok is alakultak. Az országos táncháztalálkozó pedig a városi táncház tizedik évfordulóján indult el. A táncházas szemlélet érdekes módon kezdetben az amatőr együttesekben erősödött meg. Korábban a táncegyüttesek úgy dolgoztak, hogy egy koreográfus, vagy az együttes vezetője kitalált egy koreográfiát, és hogy milyen alapanyagból, hogy az néprajzilag mennyire volt megalapozott, az az ő dolga volt. A táncosok konkrét lépéssorozatokat tanultak meg, azt adták elő a színpadon, persze népviseletbe öltözve. Nagyjából ennyit tudtak. Ehhez képest egy óriási paradigmaváltást hozott el a táncház módszer. Van egy adott egy tájegységi tánc, aminek megvan a formája, megvan a stílusa, a stílus kötöttségei, megvan a hozzávaló zenekíséret. Ezt elsajátítják a táncosok, utána készülnek a koreográfiák, amikben már elég sok lehet az improvizatív elem. Ez a különbség igazából, és ez az amatőr együttesektől indult, így áramlott be a profi együttesek munkájába, s ma már egyetemi szintig lehet e módszer szerint tanulni a néptáncot. Az olyan koreográfusok, mint Timár Sándor, Foltin Jolán, Novák Tata, a növendékeik, a tanítványaik, akik nagynevű koreográfusok lettek, elég gyorsan rájöttek arra, mennyi előnye van annak, hogyha a táncosok képesek táncfolyamatokat akár improvizálni is. Természetesen a folklórban kialakult kötöttségek figyelembevételével, a motívumkincseket mintegy anyanyelvként használva.

A módszernek köszönhetően a néptánc jelen van az alap-, a közép- és a felsőfokú művészetoktatásban is, és mélyen beágyazódott a mindennapokba. – Egy gólyabál, egy Sziget Fesztivál, vagy bármilyen gasztrofesztivál elképzelhetetlen nélküle – egészítette ki Berán István. – És a táncház módszernek pont ez a lényege: egy jól működő minta arra, a saját kultúrát hogyan lehet megőrizni, hogyan lehet átadni úgy, hogy igazából a mai élet szerves része legyen. Általánosan elterjedt – szerintem téves – nézet a mai napig, hogy a nyugat-európai kultúrákban ez már teljesen megszűnt. Holott erről egyáltalán nincsen szó. Helyi szinteken, helyi táncanyagból bálokat tartanak, csak azokat bálnak hívják, és nincsenek annyira reflektorfényben. Nem részei a fősodornak, „csak” a helyi kultúrának. Nyilván ott a folklór sokkal hamarabb megszűnt élőként létezni. A magyar mintát ugyanakkor a lengyelek és a szlovákok teljesen felkapták – persze a saját táncanyagukkal foglalkozva –, Lengyelországban már rendes hálózat épült ki ennek nyomán. Egyébként a diaszpórában élő magyarság is sok helyen a néptáncot, a népzenét arra használja táncházas felfogásban, hogy a közösséget egyben tartsa. A Kőrösi Csoma program erre is fókuszál: néptáncosok mennek Magyarországról a magyar diaszpórákhoz Kanadába, az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába, de Új-Zélandra is akár, hogy az ottani csoportokat segítsék a tudásukkal. Nagyon élénk informális hálózat jött létre ennek köszönhetően. Az országos táncháztalálkozón már tíz-tizenkét éve állandó programelem a Minden magyarok tánca, amely a határokon kívül és a diaszpórában élő magyar néptáncosokat, népzenészeket állítja reflektorfénybe. Most hétvégén is az lesz.

Berán István szerint a táncház módszernek köszönhetően a néptánc és a népzene százezres nagyságrendben napi szinten benne van nagyon sok ember – fiatalok, a nagyszülő korú idősebbek és a lemenőik – lábában, kezében, fülében. Az országos táncháztalálkozó egyik legfontosabb funkciója, hogy a szokásosnál egy kicsit nagyobb felhajtással bevonzzon olyanokat is, akik még csak éppen hallottak róla. Továbbá: jól szemlélteti egy egységes kultúra sokféleségét. Idén egész évben ünneplik a 95 éves Timár Sándort, a táncháztalálkozón egy rövid portréfilmmel köszöntik. A seregszemlén az is kiderül, kik az idei táncházdíjas, kik a táncház érmével elismert szakemberek. Rendeznek szólótáncversenyt is, szombat este gálán mutatkoznak be Magyarország kiemelkedő néptáncegyüttesei, amelyet táncház követ, és természetesen a minőségi kézműves portékák is ott lesznek a minden évben nagyon népszerű a Népművészeti Vásáron.