Korábban nem voltam macskás. Kutyás voltam. Nem is lehettem volna más, hiszen gyerekkorom évei félig-meddig afféle „macskától való rettegésben” teltek, köszönhetően apámnak. Hogy okkal vagy ok nélkül, tapasztalásból vagy inkább előítéletből, folyamatosan azt hangoztatta, a macska betegségeket terjeszt, hiába tűnik aranyos cicamicának, dörgölődző puha pamutgombolyagnak, jobb őket elkerülni, ha az ember nem akar bajt magának. Apám testvéreinek sem voltak macskái, hasonló neveltetési gyökerek okán, így aztán a nagyobb családon belül sem találkoztam olyanokkal, akik erről az állatfajtáról elragadtatással beszéltek volna. Anyai nagyanyámnál bezzeg mindig volt két-három termetes cirmos, kis fekete párduc vagy vézna fehér, de ők leginkább az udvaron éltek, hisz az volt a dolguk, hogy egeret fogjanak, és nem pedig az, hogy kényeskedve elpilledjenek a lócán. A hetedik, vagy ki tudja, hányadik érzékük persze nekik is jól működött: amikor meglátták apámat, ahogy megnyitja a kertkaput, úgy iszkoltak szanaszét, mintha sose lettek volna ott az udvaron. Nem mintha bármikor bántotta volna őket, de az irántuk érzett negatív rezgéseit minden bizonnyal ott érezték a levegőben.
Aztán amikor kertes házba költöztünk, óhatatlanul felmerült, hogy macska is legyen, a háziállatok közül szinte elsőként. Ez az igény pedig még inkább megerősödött, amikor a szín alól a szalmabálákat kifelé hurcolva a sűrűn sorakozó szálak közül itt is, ott is kikandikáltak az egerek, mintha azt kérdeznék, hova viszed a házamat, te pernahajder! Egy cirmos érkezett elsőként, pár házzal odébb fialta az anyja számos más testvérével együtt. Eredeti gazdáik hisztis Mirtillnek nevezték, mimózasága okán, a Harry Potterből kölcsönözve. Nálunk aztán később Mancivá lényegült át, hisz mi magunk már nyomát sem láttuk az izgága, kiszámíthatatlan természetnek, inkább afféle elmélázó lény volt, aki nem kapkod, megfontolt. Nyávogni is csak akkor hallottuk, de akkor nagyon, amikor a számára kikészített fekhely helyett egy téli hajnalon az ablakunk alatt hozta világra kölykeit, akiket persze azon nyomban a nappaliba mentettünk be, meleg pokrócokba bugyolálva, az anyjukkal együtt. Egy aztán közülük itt is ragadt, az nem cirmos, hanem vörös, és hófehér tappancsai valami megmagyarázhatatlan módon olyankor is ragyognak, amikor odakint csak sárban lehet közlekedni, s a kutyák lábait is órákig kell törölgetni, mielőtt beljebb engedjük őket. Neki sajátos vonása van: mintha beszélni akarna. Más nyávogással felel az „enni”, a „kimész?, és a »padlásra?« kérdésekre. Sosem téveszti el a hangsúlyokat, a szótagokat, sőt, mintha nagy igyekezettel még a padlás mély magánhangzóit is lejjebb tolná macskahangban, ami tudom, így elsőre furcsán hangzik, de mégis működik. A padlás hanglejtést mostanában hosszan gyakorolja, bámul a feljáró felé, ahonnét a falétrát kell leereszteni, és addig ismételgeti a két szótagos nyávogást, míg le nem nyílik a mennyek kapuja, és végre felmehet, hogy elidőzzön a verébszagú lomok között.