Hosszú ideig úgy fogalmaztak, hogy hazánkat 1945. április negyedikén szabadította fel a szovjet Vörös Hadsereg. Négy évtizedig ez volt Magyarország legfontosabb nemzeti ünnepe. A rendszerváltozás táján kezdődött meg az ünnep újraértelmezése, és az addigi meghatározás minden részletét igyekeztek hitelteleníteni.
A legártatlanabb magának a dátumnak a megkérdőjelezése volt. Buzgó történészek kiderítettek, hogy az utolsó német csapattesteket néhány nappal később szorították ki teljesen az ország területéről. Az is tény, hogy a náci megszállók kiűzésében részük volt az angolszász légiflotta tagjainak, akiknek a sírkertjét 1990 előtt is kötelezően megkoszorúzták a másodrendű hivatalosságok.
Arról azonban ritkán esett szó, hogy a szovjetek mellett több tízezer román katona is részt vett – még a királyi hadsereg katonájaként – a német és nyilas haderők Magyarországról való kiűzésében. Erről nemigen illett beszélni, és a szovjetek politikai okokból meg is tiltották a románoknak, hogy bevonuljanak Budapestre.
Az igazi vita azonban a „felszabadulás” szóról folyt, és változó hevességgel folyik azóta is. A szólás szabadságával élve nyilvánosság elé álltak azok, akik szerint a németek a nyilasokkal együtt az „Európa erődöt” védték, és vereségük nagy nemzeti tragédiánk volt. Ezt az értelmezést szerencsére egyetlen komolyabb politikai tábor vagy médium nem vállalta fel nyíltan.
Mások elfogadták Márai Sándor megfontoltnak látszó megfogalmazását: „Az oroszok valóban felszabadulást hoztak egy tarthatatlan és erkölcstelen, tragikus helyzetből. De szabadságot nem hoztak, mert az nekik sincs, s mert szabadságot nem lehet kívülről hozni. Egyén és nemzet csak önmagának adhatja meg azt, a maga erejéből.” Az író az ostrom idején játszódó, kiváló regényének címe, a Szabadulás is ezt az értelmezést erősíti.
Mind több adat, emlékezés került nyilvánosságra a sokáig „felszabadítónak” nevezett szovjet katonák által elkövetett szörnyűségekről is. Ezeket akkor sem szabad elfelejteni, áldozataikra akkor is emlékezni kell, ha a németek messze súlyosabb bűnöket követtek el a megszállt szovjet területeken, és a magyar partizánvadászok sem voltak sokkal különbek náluk.
Az orosz-ukrán háború aztán bizarr módon újra keverte az emlékezés kártyáit. Ma egyes liberális erők megkérdőjelezik a szovjet emlékművek létjogosultságát, míg a kormányerők a „ne bolygassuk a történelmi múltat” elvét gyakorolják az orosz hadsereggel kapcsolatban.
Egy különösen káros, de közkeletű értelmezés szerint csak a magyar zsidók azok, akiket valóban felszabadított a Vörös Hadsereg. Ez az értelmezés pontosan azt a kort hozná vissza, amely alól valóban felszabadította Magyarországot Sztálin ármádiája: a magyarok nemzsidókra és zsidókra osztását, a faji törvények hallgatólagos tovább élését. A Vörös Hadsereg nemcsak a magyar zsidók, de nagyon sok baloldali, keresztény, konzervatív érzelmű ember, szociáldemokrata és szakszervezeti aktivista életét mentette meg közvetlenül.
És közvetve lehetővé tette, hogy az új Magyarország eltörölje a faji törvényeket, a törvénytelen születés szégyenét, a feudális címeket és rangokat, a nagybirtokot. Bevezesse a férfiak és nők egyenjogúságát, az általános társadalombiztosítást, engedélyezze az addig betiltott keresztény kisegyházak működését. Helyreállítsa a diplomácia kapcsolatokat a nyugati demokráciákkal, és megrendezze az ország első, valóban szabad parlamenti választását, amelyen a jogosultak 92 százaléka vett részt önként, egy jobb világ reményében.
Márainak csak részben van igaza, az ország a maga erejéből megpróbált felszabadulni. A koalíciós kormányok 1945-48 között számos demokratikus és szociális reformot valósítottak meg. De a hidegháború természete hamarosan a sztálinizmust kényszerítette rá az országra. Amikor amerikai parancsra kitették a francia és olasz kommunistákat az ottani koalíciós kormányokból, a fiatal magyar demokráciát gyorsan megfojtotta a szovjet akarat.
De a történelemben vannak pillanatok, amikor a nagy Igent vagy Nemet mégis ki kell mondani, amikor nem lehet történészi vagy nyelvtani okoskodással az egyrészt-másrészt semlegességét választani. A náci Németország a modern történelem legsötétebb birodalma volt, amelynek legyőzésére összefogtak a nyugati demokráciák és a Szovjetunió. A Vörös Hadsereg ennek az antifasiszta koalíciónak tagjaként verte ki a németeket Magyarországról, és ebben az értelemben valóban felszabadította hazánkat a német hadsereg legyőzésével.
Minden orosz, amerikai, brit és bármilyen más katona tiszteletet érdemel, aki részese volt ennek a győzelemnek, függetlenül a tudatosan vagy kényszerűen vállalt egyéni bűneitől. A Jó oldal bűneit nem kell mentegetni, de a Gonosz oldal megsemmisítése, az állami szintre emelt népirtó fajgyűlölet és sovinizmus szétverése a humanizmus győzelme volt. Nyolcvan esztendeje erre a közös győzelemre épült az új világ az Egyesült Nemzetekkel, Európa békéjével, a jóléti állam különböző modelljeivel és az amerikai-orosz nukleáris egyensúllyal.
A szerző az MSZP Baloldali Tömörülés elnöke, volt EP képviselő, publicista.
