Pedig ha lehetne ölni a mértéktelen lelkesedéssel és örömmel, amellyel fogad minket például reggelente (mintha azt terveztük volna, hogy az éjszaka leple alatt kereket oldunk), akkor már mindannyian holtan feküdnénk szétnyalva és szétkarmolászva, a féktelen ugrálásnak és körülrajongásnak köszönhetően. Szinte már zavarba ejtő, hogy létezhet olyan lény, aki ilyen mértékben boldog pusztán attól, hogy ismét, vagyis inkább állandóan, megállás nélkül vele vagyunk. Talán csak a nagy szerelmek kezdeti szakasza ilyen, vagy a gyerekvállalás aranykora, amikor még szétszakíthatatlan a szimbiózis, nincs „te” és „én” csak az euforikus „mi”. A teljes, eggyé olvadt világ.
Az én bagolyságomnak is ez vetett véget. Azt hittem, a kezdeti hónapok után majd visszatérhettek a későn kelés (értsd: nyolckor) luxusához, hiszen rendszerint esténként kapcsolódom ki, az az én időm, akkor nézek meccset vagy sorozatot, és ez a háborítatlanság olykor beleszalad az éjfélbe is. Elmerülök más világokban, és nem is annyira a fikció varázsa vonz, hanem a valóság felfüggesztése, hogy kivehetek pár órányi szabadságot az apaságból és férjségből, és olyan emberek sorsát követhetem, akik jóval nagyobb bajba csöppentek, mint én. Lehet, hogy másokat agresszívé tesz egy trancsírozós mozi, amelyben szép lassan elfogy a szereplőgárda, engem megnyugtat és elringat. Az én filmemben a határidők a szellemek és az űrbéli idegenek, a legnagyobb kihívás pedig nem a zombijárvány legyőzése, hanem hogy esős időben úgy jussak be a lakásba, hogy nem hagyok nyomot magam után. Csak ehhez nem szól a feszültségteli aláfestő zene.
Hét után pár perccel pedig már az utcákat járom Bellával, a lassan tápászkodó város zajai között, félig lehunyt szemhéjakkal. És igyekszem megfelelni az új szerepemnek: a lányos apa mintájára ugyanis a lányos gazdi bőrében találtam magam. Vagyis árgus szemekkel próbálom távol tartani a kéretlen udvarlókat az eladósorba lépett kutyánktól, akit pedig hajtana az ösztön a fajfenntartás örömei felé. Ha kétlábú lenne, vélhetően most jönne el az első komoly beszélgetésünk, amely azzal zárulna, hogy kapna tőlem néhány jótanácsot és egy pakli óvszert. Itt ez fel sem merülhet. Viszont azt azért az értésére adtam komolyan a szeme közé nézve, hogy ha elkapja a hév, én biztos nem segítek neki felnevelni egy szakajtónyi kölyköt, menjek csak a kedves papához. Épp elég nekem (és a nejemnek) törölgetni az összepettyezett parkettát, a feneke alá tömködni a matracot fedő ágytakarót védő rongyot, amelyről folyton arrébb mászik, még jobb, még kényelmesebb fekhelyet keresve, és persze túlórára fogva a már amúgy is éltes mosógépünket. Hiszen pöttyözés esetén ki kell mosni mindhármat, amitől úgy néz ki a lakás, mintha osztálynyi serdülő lány vendégeskedett volna nálunk még az intim betétek feltalálása előtt.
De a szeretet nagy dolog, képes átlendülni mindenen. Kutyás ember számára ez éppoly alapvetés, mint az, hogy nem kell folyton kezet mosni simogatás után. A „kutyás” kéz ugyanis nem piszkos, ahogy a kutyaszag sem büdös. Tudom, van aki erre keresztet vet. De az én orrom akkor is gyorsabban kapitulál a villamoson egy-egy mosdatlanabb embertársam masszív felhőjében, mint a magát akkurátusan tisztán tartó kutyám mellett. Lehet, hogy ez is valami ősi kémia? Azokra az időkre vezet vissza, amikor az első farkast megszelídítettük? Amikor szavak nélküli hűségesküt fogadtunk, amely olykor mélyebb és visszavonhatatlanabb lehet, mint bármely embertársunknak adott ígéretünk? Könnyen lehet. Az viszont biztos, hogy rosszabbnak élném meg a búcsút egy válásnál is, ha Bella úgy döntene, hogy az egyik udvarlójához „költözik”.
Egy év sok idő, még ha ebből csupán kilenc hónapot töltött is velünk. Amikor egy nehezebb nap estéjén mellém telepszik hangos szuszogással, de csak miután az orrával megbökte a kezemet, hogy legyek szíves megsimogatni őt a kedvenc helyein, akkor valahogy kerekebbé válik a világ. Valahogy visszatér az az ősi kezdet. Annyi különbséggel, hogy neki már szolgálnia sem kell. Persze e tekintetben is volt pár beszélgetésünk: meg kellett győznöm, hogy Bécs kertvárosában, ahol tapintani lehet a csendet, nem kell minden embert, mókust, madarat, macskát és bogarat dühödten megugatnia. Épp elég, ha egy magába fordulós, szinte már csak elméleti vakkantással jelzi a „veszélyt”. Ez még nem teljesen világos a számára, hiszen miért akarom én elvenni tőle a munkáját? Ha már nem terelhet juhokat, legalább az őrző-védő funkciót hagyjam meg. Ez kell az önbecsüléshez.
Egy szó mint száz: összeszoktunk. Beszélgetünk egy régi, elfeledett nyelven. Pedig belőle kiveszett az egykori farkas, mint ahogy én sem vagyok már az egykori sapiens. Csak ez a szinte már irracionális szövetség maradt fenn, áttörve az idő falait. Lehet, hogy sok mindent feltaláltunk azóta a keréktől a részecskegyorsítóig, de én valahogy mégis erre vagyok a legbüszkébb.
