Alapvető ötlete a briliáns francia bírótól és filozófustól, Montesquieu-től (1689–1755) ered, bár az amerikai közvélemény majdnem 250 éve az Alapító Atyáknak hálálkodik, őket dicsőíti. Egyébként joggal. Az alkotmányhoz ugyan azóta hozzátettek néhány jelentős kiegészítést, de a lényeg maradandó. A szövetségi rendszer három egyenlő – ismétlem: egyenlő – részből állt és áll: a végrehajtó hatalomból (az elnök és beosztottjai); az alsó- és felsőházból álló törvényhozó hatalomból (az alsóház a kongresszus vagy másként képviselőház, a felsőház a szenátus – a kettőt együtt szintén kongresszusként emlegetik); és a jogi, bírói hatalomból, élén a Legfelsőbb Bírósággal. A hatalmi ágak szétválasztása és függetlensége, amelynek gondolata még Montesquieu-től származik, egy további decentralizáló újítással párosult; ez a ma már 50, önmagában is széles hatáskörrel rendelkező szövetségi állam beiktatása az alkotmányos rendbe.
Így állt ellen az Egyesült Államok szinte mindig az ambiciózus, erőszakos elnöki törekvéseknek. Nem volt könnyű. Előfordult például, hogy egy elnök nem volt megelégedve a kongresszus munkájával. Válaszképpen elküldte az ország tengerészetét jó messze Amerika partjaitól és kijelentette, hogy a hajók ott maradnak egészen addig, amíg a törvényhozók nem fogadják el az elnök elképzeléseit. (A kongresszus megadta magát; a hajók hazajöttek.) Az ilyesmi egyébként ritkán fordult elő. A törvényhozók többnyire döntő befolyással rendelkeztek az évtizedek során, elsősorban azért, mert tőlük függött a költségvetés.
A mai helyzet más. Az alsó- és felsőházban egyaránt (csekély) republikánus többség van, ám ez a többség feladta függetlenségét, szinte vakon követi az elnök óhajait. A Demokrata Párt képviselői elmondhatják és el is mondják kritikájukat vagy bánatukat, de hiába van „majdnem” 50 százalékuk mind az alsó-, mind a felsőházban – a „majdnem” nem elég. A parlamenti bizottságokat is a republikánusok kontrollálják. Nincs számottevő politikai küzdelem a két nagy hatalmi ág között. Szegény Montesquieu foroghat a sírjában. Az Alapító Atyák csak itt-ott kiegészített, remek alkotmánya papíron ugyanaz, mint egykor, de a gyakorlatban a végrehajtó hatalom, azaz Donald Trump éppen az alkotmány aláásásán munkálkodik.
Ellenállás azért van:
1. A bírói kar részéről. Az amerikai rendszer egyik sajátossága az, hogy egy-egy szövetségi bíró döntése keresztezheti az elnök határozatait. Az ilyen döntéseket persze gyakran megfellebbezik, először másodfokon, de az ügy később akár a Legfelsőbb Bíróság elé is kerülhet. Ha lehet általánosítani, a bírók – akár Trump, akár valamelyik elődje jelölte őket erre a pozícióra – féltékenyen őrzik a függetlenségüket és a törvények szerint ítélkeznek. A Legfelsőbb Bíróság nemrégiben 7:2 arányban Trump ellen döntött, annak ellenére, hogy a bírók között csak hármat jelölt demokrata párti elnök (Obama vagy Biden). A probléma az, hogy a bírói kar ítéleteit Trump gyakran nem hajtja végre, vagy akár nyíltan elutasítja.
2. Az államok részéről. Ha a kormányzó demokrata párti és a helyi törvényhozásban éppen demokrata többség van – mint most például Kaliforniában vagy New York államban –, akkor a döntések egy része nem feltétlenül az elnök ízlése szerint történik. Példa erre a mostani nézeteltérés New York állam kormányzója és Trump között. Utóbbi ellenzi azt az új közlekedési adót, amely csökkentené az autók számát New York legforgalmasabb utcáin. Bár az elnök komoly pénzügyi büntetésekkel fenyegetődzött, e pillanatban úgy néz ki, hogy New York kormányzójának akarata érvényesül. A szövetségi kormány hatásköre tehát kiterjedt, de nem mindenre kiterjedő.
3. A sajtó részéről. A rendkívül befolyásos közösségi média a maga komplikált algoritmusaival máris jórészt Trump kezében van. Elon Musk – Trump első számú bizalmasa, a világ leggazdagabb embere, aki egyesek gyanúja szerint náci szimpatizáns – irányítja a X-et (Twitter) és 250-300 millió napi olvasóját. A televíziós hálózatok a szövetségi kormány engedélyével működnek; a három nagy hálózat (ABC, CBS és NBC) mind veszélyben van. A Fox News és még egy-két kisebb szélsőjobbos állomás már jó ideje Trump propagandáját fújja. A Los Angeles Times és a Washington Post milliárdos tulajdonosai félnek Trump büntetéseitől és haragjától.
Az írott sajtó mindezek ellenére többnyire ellenzéki. A Wall Street Journal továbbra is konzervatív, de híranyaga tárgyilagos, elemzései inkább tükrözik Ronald Reagan mentalitását, mint Donald Trumpét. A New York Times továbbra is egy mértékadó, liberális napilap, amelynek ügyvédei – híreim szerint – már készülnek Trump nagy támadására.
4. A tüntetők részéről. Az utóbbi két hónap egyik meglepő jelensége az a sok, jelentős részvétellel lezajlott gyűlés, ahol egyszerű szavazók konfrontálódnak képviselőikkel. A kifogások és a panaszok özöne mind a belpolitikáról szól – a tömeges elbocsájtásokról, a nyugdíjakról, az egészségügyi megvonásokról, az inflációról, stb. Ugyanez a harag olvasható egyébként azokon a feliratokon, amelyeket az utcákon felsorakozó tízezres tömegek tartanak maguk elé demokrata és republikánus párti körzetekben egyaránt. Forradalmi hangulat nincs, de felháborodás egyre inkább.
***
Ellenállás és remény tehát van, de bőven van opportunizmus is. A New York-i Columbia Egyetem, amely 103 Nobel-díjast foglalkoztatott az évtizedek során, hagyja, hogy Trump zsarolja 400 millió dollár kutatási támogatás felfüggesztésével. A legnagyobb ügyvédi irodák is féltik a jövőjüket. Trump furfangos és erőszakos módon fenyegetődzik, méltatlan és hűtlen elnöki elődeihez és ahhoz az amerikai alkotmányhoz, amely a hatalomvágy ellenében a hatalmi egyensúlyt és a toleranciát hangsúlyozza. Ilyen körülmények között érthető, hogy vannak vezetők, akik intézményeiket féltve megalkudnak. Érthető, de mégis megvetendő, mert Trump ambíciója határtalan – és az elvtelen békítgetés úgysem segít.
