Jeneva Rose: Eltemetett igazság (részlet)

Az embereket semmi sem hozza annyira közel egymáshoz, mint a halál. Mert a halál olyan, mint azok a magas frekvenciájú kutyasípok, amikkel az elkószált állatokat hívják a gazdáik. Annak a szavára mindig visszatérnek. A halál emlékeztet bennünket arra, hogy az élet véges, és egy nap a mi időnk is eljön. Ilyenkor megállunk egy pillanatra, és tudomásul vesszük a mulandóság tényét, megadjuk neki a kellő tiszteletet, hogy aztán újra szétreppenjünk a világban, mint egy haldokló pitypang magvai. És várunk, hogy újra felcsendüljön a hívószó, reménykedve benne, hogy legközelebb is gyülekezni hívnak csupán, nem azért, hogy körénk gyűljenek.
Kopp, kopp.
Ne aggódj, nem érted jöttek… egyelőre.

Ma valahogy másképp esik az eső – nem lágyan csordogál, nem erősen veri az ablakot, nem oldalról zúdul ránk, valamiért mégis másmilyen, mint szokott. Mintha elő akarná készíteni édesanyám végső nyughelyét, megpuhítva a talajt, ahol nemsoká nyugalomra tér. A hospice-nővér szerint estére meg fog halni. Furcsa ez. Némelyik ember nem látja előre a halálát, másoknak pedig a visszaszámlálás jut osztályrészül. Fogalmam sincs, melyik a rosszabb.
A konyha ablakán nézek rá az öthektárnyi telekre, amit fák, dombok és sík, gyepes tisztás alkot, sőt, még egy patak is átszeli. A szüleim a hetvenes évek végén vették meg a területet egy farmertől, és nem sokkal ezután itt építették fel az otthonukat. Apró mennyországként gondoltak rá – egy ideig.
Zizeg a telefonom: az öcsém írt, hogy landolt a gépe, és egy órán belül itthon lesz. Itthon? Hogy mondhatja ezt, amikor hét éve nem is járt itt, mióta apa eltűnt? Én semmiképpen sem nevezném ezt az apró, Wisconsin állambeli települést az otthonának. Csupán százhetvennégy ember hívja így ezt a közösséget, de ő nem. A legtöbben nem térnek vissza, ha már maguk mögött hagyták a Ligetet. És aki mégis visszajön, nem önszántából teszi. Ha úgy vesszük, olyan ez a hely, mint egy temető.
Megnézem az üzenetet, amit még órákkal ezelőtt küldtem a húgomnak. Nem olvasta el. Bizonyára egy motelban fetreng tűvel a lábujjai között, mert a karjának vénái már feladták az örökös küzdelmet, nem bírták tartani a tempót azzal, hogy a gazdájuk folyamatosan be akar állni. A húgom puszta gondolatától is remegve sóhajtok fel. A függőség ugyanúgy kimeríti a használót, mint a kihasználtakat.
Kiveszek egy vekni fehér kenyeret a konyhaszekrényből, két szeletre vastagon majonézt kenek. A mosogató melletti tálban sorakoznak a kertből szedett húsos, gömbölyű és fényes paradicsomok. Ráteszem a legérettebbet a kopott vágódeszkára; amint áthatol rajta a kés, kicsurran a leve. Nem is értem, miért készítek anyának paradicsomos-majonézes szendvicset, hiszen napok óta nem evett semmit, de ez a kedvence. Mélyszegénységben nőtt fel, ezért ezek az egyszerű ételek csupán azért váltak kedvencekké, mert sosem evett jobbat. Mindig szerettem volna többet adni neki, megmutatni a Ligeten túli világot – de én magam sem szabadultam innen.
– Eliza… beth. – Anyám erőtlen hangon szólít a nappaliból.
A nevemet éppúgy ejti ki, ahogy a karamellás cukorkát szopogatja: lassan, tudatosan, mintha ízlelgetné. Leejtem a vállamat: a legyőzött emberek testtartása ez. Tudom, hogy sosem fogom újra hallani a szájából a nevemet, amit tőle kaptam. Bár megragadhatnám, hogy biztonságos helyre zárjam, mint valami különös családi ereklyét… De a nevem a pillanat rabja, épp olyan, mint most anyám: mulandó, nem tartható meg örökre. Mély levegőt veszek, és elengedem a kést; nagyot puffan a vágódeszkán. Eljött az idő, hogy végső búcsút mondjak.
A falióra este nyolcat mutat. A testvéreim valószínűleg nem érnek ide időben. Bár eddig is minden lehetőségük megvolt arra, hogy anyával legyenek, de ők úgy döntöttek, nem látogatják. Ha így nézzük, meg sem érdemlik az utolsó pillanatait. A halál nem vár senki kedvéért.
– Megyek, anya! – Mosolyt erőltetek az arcomra, mielőtt kilépnék a konyhából. Anya mindig csak azt akarta, hogy boldogok legyünk, és ha hazugság árán is, de ezt megadhatom neki.
A nappalit három hónappal ezelőtt alakítottuk hálószobává. Anya kérte, hogy a hatalmas ablakfülkéből nézhesse a naplementét, mivel életének java részében esti műszakban dolgozott, így azt érezte, lecsúszott minden alkonyatról.
A tévé a sarokban némán közvetíti egy autókereskedés reklámját. Anya legtöbb holmija virágmintás: a takarója, a falhoz tolt kanapé, és rajta a díszpárnák. Még virágos, bekeretezett képek is lógnak a betegágya felett. A virágok az életre emlékeztetik, mondogatta mindig, mert gyönyörűek, törékenyek és mulandóak.
Feltoltuk az ágya háttámláját, hogy kinézhessen az ablakon.
– Szia, anya! – szólítom meg. A hangom majdnem megbicsaklik, végül mégis elnyelem a fájdalmat. Később majd hagyom, hogy átszakadjon a gát, de most, előtte nem.
Pár centire felemeli a kezét az öléből, majd leereszti. Nincs ereje, hogy kimondja a szavakat, de én hallom: Gyere, nézd meg velem a naplementét, Beth!
– Rendben, anya.
Leülök az ágya melletti székre, melynek háta már felvette a testem alakját azon hosszú órák során, amiket mellette töltöttem az elmúlt hónapokban. Hét héttel ezelőtt nagyon rosszul lett, ezért fizetetlen szabadságot kértem az áruraktártól, hogy gondozhassam. Anyának akár több ideje is lehetett volna, ha nem lenne az a fajta makacs nő, aki nagyjából olyan gyakran látogatott el az orvoshoz, mint a gépjárműosztályra. Előrehaladott állapotban állapították meg nála a rákot, akkorra már a máját és a véráramát is megfertőzte.
Megmozgatja vékony ujját, én pedig átkulcsolom a kezét, lágyan tartom. Az eső egy időre elállt, a felhők feloszlottak, és az ég tökéletes kék színt vett fel, megfestve a lemenő nap rózsaszín és a narancs árnyalataival.
– Gyönyörű, anya – suttogom, és ránézek.
Szürkülő bőre olyan, mint a fa törzse, egy életnyi stressz és gyász vájt rá mély árkokat. Anya viszont mindig büszkén vállalta ezeket, boldogan jelentette ki: „Minél ráncosabb a bőr, annál keményebb az élet.” Számára ez olyan volt, mint valamiféle kitüntetés, a nehézségeinek bizonyítéka.
A mellkasa már alig emelkedik és süllyed. Alaposan figyelnem kell, hogy meg tudjam állapítani, még mindig lélegzik. Folyamatosan a lemenő napot kémleli, és szinte hallom, mit súgott nekem egy héttel ezelőtt, mielőtt még túl nehézzé vált volna egy-két szónál többet mondania.
Nem sok mindenben lehetünk biztosak ebben az életben, de… egyetlenegyben igen. Ez itt felkel és lenyugszik – bármi történjen. Akár beteg vagy, akár szomorú. Akár háború van, akár béke. Függetlenül attól, hogy épp látod-e, vagy sem. A napra mindig lehet számítani.
Még a haldoklása idején is próbált tanítani, vezetni, a maga módján kimutatni a szeretetét – leckéken és bölcs szavakon át. Óvatosan megszorítom a kezét, hogy tudja, még mindig itt vagyok. Úgy fest, ez az apró nyomás végigkúszik a testén, kiszorítja a levegőt a tüdejéből. Zihálni kezd. Egy pohárba szivacsot merítek, kevés vizet csepegtetek enyhén nyitott szájára. Anya még mindig a napot nézi, amíg én megnedvesítem kicserepesedett ajkát a szivaccsal, majd hátradőlök, míg ő próbál megharcolni hátramaradt, utolsó lélegzeteiért.
Amikor a nap végül lebukik a horizont mögött, anya felém fordítja a fejét. Rámosolygok, de az ő arca komoly. Érzem, hogy a halál a közelében jár, mintha már halványodna a jelenléte.
– Szia, anya – szólalok meg, igyekszem annyiszor kiejteni a számon az anya szót, ahányszor csak tudom, mert tisztában vagyok vele, hogy senki másnak nem mondhatom majd. Ez csak neki jár, itt nincs cserelehetőség. A torkom összeszorul, a lélegzetem úgy akad meg, mint amikor a legmélyebbről készül feltörni a sírás. Az a fájdalmas, megállíthatatlan zokogás, mely megremegteti minden porcikádat. Újra a kezéért nyúlok, és magamhoz húzom. Hidegnek érzem, tudom, hogy ez mit jelent.
Anya rám néz, vagy talán egy kissé fölém tekint, nem vagyok biztos benne. Zavartság ül a szemében, tudja, hogy jön érte a halál, mégis megdöbbenti az érkezése. Mintha mindannyian egy hosszú sorban várnánk a hívására, remélve, hogy a nap sosem jön el – ám végül mindig elérkezik. Anya próbál felém fordulni, de túl gyenge, így én hajolok közelebb. Alig pár centire vagyunk egymástól, amikor ráébredek, hogy a légzése a felületes lassúságból szaporára váltott. Már majdnem itt a vég, és én még annyi mindent meg akarok osztani vele, de tudom, egy élet se lenne elég, hogy mindent elmondjak, szóval igyekszem a lehető legtöbbet kipréselni magamból.
– Szeretlek, anya. Köszönöm, hogy felneveltél, hogy szerettél, hogy olyan voltál, mint a Nap… hogy te voltál az egyetlen ember, akire mindig lehetett számítani. – A hangom megremeg. Nem így akartam ezt közölni vele. Az arcom megrándul, és azonnal ellepik könnyek, mégis átszakadt a gát. Anya szeme a felismeréstől rezzen össze, vagy valami hasonlótól.
– Az apád… – kapkodja a levegőt.
Közelebb hajolok.
– Igen, anya? Mi van apával?
– Nem… – Próbál még több levegőt szívni a tüdejébe, hogy kipréselje a szavakat… az oly régóta benne rekedt szavakat. Vajon a rákos sejtek végül őszinteségre kényszerítik? – …tűnt… el – hebegi.
Gyorsan pislogok, mintha egy rémálomból próbálnék felébredni.
– Anya, mit szeretnél mondani? Ha nem tűnt el, akkor hol van? – A hangom remeg, nem értem, mit akar ezzel.
– Ne – folytatja, és behunyja a szemét egy pillanatra, mire már azt hiszem, meghalt. De aztán olyan gyorsan pillant újra rám, amilyen gyorsan becsukta a szemét. – Bízz – lihegi.
– Anya! Nem értem. Hol van apa? – zokogom.
Anya kifújja a levegőt, igyekszik elhebegni utolsó szavait, de mást már képtelen hozzátenni, nem maradt ereje. A keze elernyed a szorításomban. Ha valaki eltávozik, tényleg kihunynak a fények. A szeme sötét, üveges. A szája kissé elnyílt.
Meghalt.
Meghalt.
Fájdalmasan felzokogok, miközben az utolsó szavai a fejemben kavarognak tovább.
Az apád. Nem tűnt el. Ne bízz…

                                                                             Szaszkó Gabriella fordítása