Amikor öt hónappal ezelőtt elnökké választották Donald Trumpot, a világ kényszeredett mosollyal vette tudomásul a történteket, s erőltetett derűlátással igyekezett a jövőbe tekinteni. Talán a mostani elnöksége más lesz, mint az első, mondogatták. Nem, Trump biztosan nem akar keményen fellépni Ukrajna ellen, nem engedheti meg magának, hogy Oroszország mellé álljon a háborúban; nem szakít Európával és nem rúgja fel a szövetségi rendszert; nem szakít a NATO-val és vonja vissza az amerikai csapatokat Európából, és így tovább.
Már azonban közvetlenül azelőtt, hogy beiktatták volna, küldött egy jelzést, amivel egyértelművé tette, hogy ez az elnöksége az előzőnél is rosszabb lesz: nem zárta ki, hogy erővel megkaparintsa Dániától Grönlandot és azzal fenyegette meg Kanadát, hogy az 51. amerikai állammá teszi meg.
A világot mintha a feje tetejére állították volna. Egy sötét, ideges, a korábbinál veszélyesebb hellyé vált, ahol már nem tartják tiszteletben a szerződéseket és a törvényeket, a szövetségek, régi kötelékek megszakadnak, a bizalomnak nincs értéke, az elvek alku tárgyát képezik, az erkölcs – a politikai korrektségről nem is beszélve - szitokszóvá vált. Az önző arrogancia időszakát éljük, amelyben kétes üzletekkel, pimasz hazugságokkal lehet érdemeket szerezni. Trump és csatlósai szemében az erénynek a demokrácia, az igazságszolgáltatás, a szabad sajtó aláásása számít.
A világ megváltozott az eltelt pár hónap alatt. Az Egyesült Államok visszavonta külföldi segélyezési és fejlesztési programját, veszélybe sodorva például egy sor afrikai kezdeményezést, amelyek milliók túlélését biztosítja. Trump hadat üzent egy sor amerikai egyetemnek, s már a harmadik elnöksége számára készítené elő a terepet. Törvényes eszközökkel erre aligha lenne lehetősége, de úgy tesz, mintha rá nem is vonatkoznának a jogszabályok. Sok mindent megtehet, mert a republikánusok minden hajmeresztő lépéséhez asszisztálnak. A társadalom egy részét sikerrel félemlítette meg.
Volodimir Zelenszkijt azzal vádolta, egy félkegyelmű is békét tudott volna kötni Vlagyimir Putyinnal, ehhez képest ez még mindmáig nem sikerült neki. Mintha csak most kezdene derengeni számára, hogy kibékíthetetlen ellentétek feszülnek Oroszország és Ukrajna között. De ne legyenek illúzióink, minden elvet képes sutba vágni azért, hogy megvalósuljon egy igazságtalan béke és nagy béketeremtőként ünnepeltesse magát. Most épp Ukrajna teljes kiszipolyozására törekszik.
Trump és körei inkább Putyinban látják a szövetségest, de tényleg elhiszik azt, hogy az orosz elnök nem egy a világra és legfőképpen Európára veszélyes cár, hanem a konzervatív értékek védelmezője?
Putyin mindig is támogatta az Unió egységét veszélyeztető európai szélsőjobb mozgalmakat, de ezt Trumpék most sokkal leplezetlenebbül teszik nála. Soha olyan beavatkozásra nem volt példa német választási kampányban, mint idén februárban, amikor Trump tanácsadója, Elon Musk Alice Weidelt, az AfD kancellárjelöltjét népszerűsítette. JD Vance alelnök pedig szinte megfenyegette Németországot: vegyék be a kormányba a szélsőjobboldalt. Trumpék felbátorították a populista vezetőket, Orbánt, Erdogant, Vucicot.
A konzervatív világforradalom, amit pontosabb lenne trumpizmusnak nevezni, túléli az amerikai elnököt. Mégis vannak pozitívumai ennek a politikának. Kanadában a társadalom talán sosem látott módon zárt össze Trump fenyegetései hatására. Európában a szélsőjobb már mind kevésbé számít trendinek, hiszen ezeket a pártokat egyre inkább összekötik a kontinensünkön oly népszerűtlen amerikai elnökkel. Az Unióban mintha kezdene felgyorsulni az egységesülés folyamata, aminek a katalizátora Friedrich Merz leendő német kancellár lehet. Szerbia és Törökország fellázadt a diktatúra ellen. Elindult egy folyamat, amit már nem lehet megállítani.
Mit nyer az új világrenddel Magyarország? Egyelőre semmit.
Trump ügyet sem vet a magyar kormányfőre, Európából egyre inkább kiszorulunk, a repülőrajt elmaradt. A diplomáciának pedig, mint már sokadszorra, sikerült a rossz oldalra állni. Igaz, most sem az a kormány célja, hogy a magyar társadalom javát szolgálja.