„… mindig ellene voltam a megkövesedett formaságoknak” – írja egészen fiatalon, a zentai gimnázium hatodik osztályos tanulójaként, s a konvenciók e határozott elutasítása akár munkássága egészének mottója lehetne. A poétikai újszerűség ugyanis lírájának és prózájának egyaránt szembeszökő sajátossága, életműve ráadásul bőséggel tartalmaz igencsak szabálytalan műfajú alkotásokat.
Tolnai Ottó egyike azoknak, akik a 20. század második felében radikálisan megváltoztatták a magyar költői nyelvet, a képteremtést, a lírai én önmagához és a világhoz fűződő kapcsolatát. Mozart biliárdasztalára című korai – több mint fél évszázaddal ezelőtt született – versének befejezésében például a metaforasor komponensei hoznak létre termékeny feszültséget: „a gyémántgolyó vígan szaladgál a fekete lemez sercegő ereiben a gumifal nélküli fekete biliárdasztalon”. Thomka Beáta monográfiáját idézve: „Egy helyen Tolnai saját se-műfajairól beszél, s ebben nemcsak a költői nyelv mikrostruktúráihoz, hanem a hagyományos és nem szokványos poétikai szerkezetekhez, formákhoz és műfajformákhoz való sajátos viszonya is kirajzolódik. Sem részmozzanataiban, sem átfogóbb egységeiben nem kíván ismert modelleket követni”.
Tolnai Ottó, sok jelentős literátorhoz hasonlóan, komoly irodalomszervező volt: egyik alapítója, majd néhány éven át főszerkesztője lett például a legendás Új Symposion című folyóiratnak. Az orgánum hamar túlnőtt a regionális szerepkörön, s az egész magyar irodalom izgalmas, hasonlíthatatlan egyediségű fóruma lett, melynek példányai itthon is az irodalombarátok féltett kincsei lettek.
Az 1960-70-es években Újvidék a modern magyar irodalom egyik centrumává lényegült. Karakterét (legalábbis számunkra) Tolnai Ottó mellett Domonkos István és Végel László művei határozták meg, melyekben a különös helyi színek ötvöződtek az egyetemesség kritériumaival. A korabeli jugoszláviai diktatúrában is érvényesülő hullámmozgás, a lazább és a zordabb évjáratok váltakozása nyomán előfordultak olyan időszakok, melyben az itthoninál nagyobb lett a relatív szabadságfok. Az újvidékiek rendre élni tudtak az ebből fakadó lehetőségekkel. Egyik riportszerű esszéjében Esterházy épp Domonkos, Tolnai és Végel hatvanas években megjelent regényeiről írja: „akkoriban, ünnepélyesen fogalmazva, errefelé volt a magyar próza központja, Újvidéken, az Új Szimpóban. Magyarországon 6–10 év múlva kezdtek »ugyanezek« a dolgok megtörténni.”
Móricztól tudjuk, hogy a szerkesztés szinte mindig veszélyes mesterség. Diktatúrában, még az enyhébb változatban is feltétlenül ilyen. „Először két cikkért ítéltek el, két folyóiratszámért, külön-külön. Külön mint privát embert és külön mint szerkesztőt” – eleveníti fel munkájának ijesztő próbatételét a költő-redaktor. E tanulságos idézet egy különleges vállalkozásából származik: Parti Nagy Lajos készített könyvnyi interjút Tolnai Ottóval (Költő disznózsírból), amely érdekessége, intellektuális kalandossága révén mindkét közreműködő életművének méltó darabja lett.
Gyökérrágó és Elefántpuszi – mint e kötetcímek önmagukban is jelzik: Tolnai igencsak fogékony volt a groteszk, a szellemes, játékos attitűdök, nyelvi fordulatok iránt. Idegen volt tőle bármiféle melodramatikusság, érzelgősség, az irónia/önirónia viszont alkotói mentalitásának meghatározó vonását képezte. Tolnai-nekrológnak tehát valami ilyennel lehet/kell zárulnia: „az élet elsétálni / egy utazási iroda csillogó kirakata előtt / gondoltam elsétálva utazási irodánk ablaka előtt / szép sivatag-képek plakát az antarktiszról / mégiscsak jól hittem / amikor nem az antikrisztust vártam / az élet elsétálni / utazási irodánk mocskos kirakatablaka előtt”.
