Szilárdan elhatároztam jó pár éve, hogy nem fogok a kovászomról írni. Nem dicsekszem el vele, hogy hány éves, bár annyit azért elárulok, hogy lassan kiskamaszkorba lép. Várom is, milyen csínyeket talál ki ennek örömére a bosszantásomra, vajon visszabeszél, ha felpaprikázom – bár e fűszer igen távol áll az ő kis lényétől. Indulatos vagy akaratos lesz netán, miként írják e korszakról a szakkönyvek, vagy többet szeretne egyedül lenni. Mit tegyek, ha flegmává válik, sőt viselkedési zavarokat produkál, amitől a végén még pszichológushoz is el kellene vinnem.
Nem, nevet sem adtam neki, bár ez lassan kezd mégiscsak egy olyan cikk lenni, aminek a főszereplője a kovász. Számos, a környezetemben lévő élőlényről ejtettem már szót, macskától kutyáig, egértől patkányig, verébtől galambig, nem is szólva a gazdasági udvar megannyi szereplőjéről, tyúkról, libáról, kacsáról, kakasról, birkáról és kecskéről. Pók, szúnyog, légy is szerepelt már e hasábokon, mi több, a minden viszontagságot túlélő, ravasz poloskáról is megemlékeztem, pedig akkor még nem is volt a miniszterelnököt bosszantó, kiseprűzendő ellenség. Egyedül a kovász nem kapott itt méltó helyet, pedig él bizony ő is, annyi mikroorganizmus van benne, hogy megszámlálni se tudnám. Ezek tartják életben, ezeket „etetgetem”, amikor a hűtőből kivéve hetente legalább egyszer jó minőségű liszttel és szűrt csapvízzel keverem össze, hogy aztán az egyik fele visszamenjen a helyére, a másikat felhasználva meg nagyjából a következő nap végére ott gőzölögjön a ropogós, kerek, illatos cipó. Nem hívom soványkának, ha összeesik, ducikának, ha megdagad, és olyan, a lényének megfelelő, a mimózaságát tükröző nevet sem adtam neki, mint a Teofil vagy az Izidor.
Hanem most egy barátném felcsigázott: átküldött egy bejegyzést, miszerint Svédországban már lassan 15 esztendeje működik egy kovászhotel. Előbb Stockholm belvárosában, később a reptéren, egy ottani sütödében adhatták le a nyaralni indulók kis házibarátjukat, életük fontos szereplőjét, akit ugyanúgy biztonságban akartak tudni, mint a kutyát vagy a macskát. Ahogyan azokat is etetni, itatni, babusgatni kell, ezt várja el a kovász is. Kellő tiszteletdíj ellenében akár hetekig gondoskodnak szakemberek – pékek – arról, hogy ugyanolyan jó, de ha lehet, még jobb állapotban kapjuk vissza, mint ahogyan őt – jaj, majdnem azt írtam, hogy „azt” – beadtuk a szálláshelyre. Igaz, a svédek rendszerint egyszerre veszik ki többhetes nyári szabadságukat – olvasom –, ráadásul szeretnek trópusi országokba utazni, ahol a skandináv hidegekhez szokott matéria vélhetően megbolondulna, káros gázokat termelne, jó baktériumai rossz irányba fordulnának, és akkor bizony megette a fene az egész vakációt. Ilyesfajta gond egyelőre nem fenyeget, se öthetes, egybefüggő szabadság, se trópusok. Ha hosszabb útra indulnék, talán magammal vinném őkelmét, elvégre elfér egy befőttesüvegben, az meg egy kézitáskában is. Kovásszal még úgyse nyaraltam, ideje lesz lassan azt is elkezdeni.