Március 15-én újra fogadkozott a magyar nemzet, hogy „A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez; /Mit rákentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot!”. Természetesen az állami ünnepségeken is. Ámde az ország vezetésének az azóta eltelt röpke két hétben is már olyan mennyiségű gyalázatot sikerült rálapátolnia a már meglévő a kupacra, hogy félő, igen sok évszázadra lesz szükségünk ennek a lemosásához.
Igaz ugyan, hogy a politikai döntéshozóknak a realitást és az ország érdekeit kell szem előtt tartaniuk, de a reálpolitikának is vannak azért határai, nem írhat felül alapvető értékeket és erkölcsi elveket. Ezek ugyanis arra szolgálnak, hogy a közösségben élő emberek számára a jó és a rossz megkülönböztetését segítsék. Ha a szomszédom házát felgyújtja valaki, a család pedig a tűz foglya, akkor sem állok karba tett kézzel a kerítés túloldalán arra várva, hogy végre újra füst- és korommentes legyen az utcám, ha utálom a szomszédot, és tragédiája nyomán esetleg bagóért megszerezhetem a telkét. Egészséges lelkű ember arra meg pláné nem vetemedik, hogy a gyújtogatónak szurkol vagy őt segíti. Ez a minimum.
Kormányunk számára azonban nincs erkölcsi gát, a döntéshozókból olyan alapvető emberi érzések is hiányoznak, mint a szolidaritás a bajbajutottakkal. És mindezt magyar érdekként tálalják. „Nem kell megijedni attól, hogy egyedül vagyunk, mert kiderülhet, hogy igazunk van, mint ahogy a migráció kérdésében történt”, mondta az ukrajnai háború kapcsán legutóbbi péntek reggeli performanszában a miniszterelnök, majd kedden újra Moszkvába küldte külügyminiszterét. Immár 13. alkalommal vizitel az orosz fővárosban Szijjártó Péter a „magyar érdekeket” védve. Egyedüliként az uniós diplomáciai vezetők közül. A vezér tanácsa ellenére engem ez a magyar magány eléggé elijeszt. De inkább elborzaszt és szégyennel tölt el. Lemosható még egyáltalán ez a gyalázat?