„Mi, franciák voltunk az elsők, akik feltalálták a válást”

A Barátnők arról szól, hogy a szerelem esetében a barátság mit sem ér. Ön hogyan definiálná a szerelmet?

Kinek mi? Vagy inkább minden? Egy biztos, azért hívjuk a szerelmi viszonyt párkapcsolatnak, mert két ember kell hozzá – én pont tizenkilenc éve élek együtt a partneremmel. A szerelemhez két olyan emberre van szükség, akiknek ugyanaz az életkoncepciójuk, hasonlóan kezelik a mindennapok történéseit attól függően, hogy mi történik. De azt is gondolom, hogy a barátság nagyon fontos összetevője a szerelemnek – szóval, én nem vagyok olyan, mint a karakterem a filmben. És igen, az azonos felfogás azt jelenti, hogy a hűség fontos-e neked vagy sem. Én mindig úgy gondoltam, hogy nem akarok megházasodni, mert nem akarom a szerelmemet szerződésbe foglalni. Szerintem ez pont a szerelem ellenkezője. Nem azért mondjátok, érzitek, hogy amíg együtt maradtok, az egy papír miatt van. Minden nap felébredsz, és titokban, személyesen teszed meg a fogadalmadat, és ez bizonyos értelemben csak rád tartozik, nem kell tanúk előtt megvallani semmit sem. Ha vallásos vagy és a megáldott frigy fontos, az más, és ezt teljesen megértem. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy bizonyos értelemben van valami ki nem mondott megállapodás valamilyen kölcsönös alapon egy jó párkapcsolatban, már ha olyannal találkozol, akinek ugyanazok az értékei.

Mi fogta meg a karakterében? Hogy hűtlen, vagy, hogy két emberbe is szerelmes tud lenni? Hogyan tudta ezt hitelesen eljátszani?

Noha én nem ilyen személyiség vagyok, meg tudom érteni, hogy a szenvedély a vágyad tárgyává tesz valakit, és a szabadságod egy részét elveszíted, mert nem tudod irányítani az érzéseidet. Eljátszani el tudom, de a valóságban soha nem akartam belekerülni efféle helyzetbe. És aztán ami tetszik ebben a karakterben, hogy ő prédikál a szerelemről és a párkapcsolatokról, a „helyes útról”, aztán pont ő maga teszi mindennek az ellenkezőjét. De, hát ugye, ez egy francia vígjáték...

A jó komédiának az alapja a valóság: a Barátnőkben mindenki hazudik a másiknak. Nehéz volt a hazugság kultúráját a maximumra pörgetni?

Nehéz volt megértenem a dramaturgiáját a forgatókönyvnek. Szerettem, ahogy Sarah Forestier megtestesítette a figuráját, mert nincs benne semmi manipuláció. Azért csinálja, mert szerintem tényleg világossá teszi, hogy ő, a filmbeli Rebecca, valóban szerelmes Ericbe, míg Alice a film legelejétől kezdve elárulja, hogy ő nem az, és csak megjátssza magát. Tehát ő hazudik, és Rebecca nem hazudik. De bizonyos értelemben Eric, aki hazudik Alice-nek, nem kapja meg azt a szerelmet, amire vágyik, mert nyilvánvalóan azt mondja, hogy nem szereti őt, nem mondja el neki. Valószínűleg valami hiányzik neki, ha elmegy és lefekszik Rebeccával. Szóval ki hazudik kinek? Mi a legrosszabb hazugság? Vagy a legnagyobb? Illetve hogyan lesz egy apró füllentésből drámaian nagy hazugság? Ezekről az életigazságokról szól a Bartánők.

Van elmélete arról, miért készül ilyen sok francia film az érzelmekről és a megcsalásról?

Például, ha összehasonlítjuk a francia filmeket az amerikaiakkal, akkor ez érvényes kérdés. Nézze, a tengerentúlon a házasságot nagyon erős intézménynek tekintik, és ezért ilyen történeteket mesélnek.

Izgatnak minket az érzelmi problémák, és szeretünk beszélni azokról.

2016 óta játszik nemzetközi és hollywoodi filmekben. Bár előtte Franciaországban már sztár volt, de egy csapásra világszere ismert lett. Ezt, hogy élte meg?

Jól! Biztos nagyon szerencsés vagyok, de hozzám eddig csak olyan emberek jöttek oda, akik gratulálni szerettek volna. Érdekes, főleg kislányok. Amúgy a sztárság akkor volt kellemetlen, amikor a Conasse című francia minitévésorozatot forgattuk 2013-tól több éven keresztül. Ez egy kandi kamerával felvett produkció volt, melyben igazi emberekkel kellett seggfejként viselkedni. Nagyon népszerű volt, és akkor kaptam hideget-meleget. A hollywoodi karrier óta legalább nem vonják kétségbe, hogy színésznő vagyok. Ehhez viszont kellett az a szerencse, hogy remek rendezők kezdjenek érdeklődni irántam.

Szerencse?

Na jó, bevallom, a Netflix kellett hozzá. Annak idején, amikor a Conasse készült, még nem volt Netflix – ez nagyon öreggé tesz engem, ugye – és annak idején még a francia Canal+ csatorna is félve adta le az egészet. Aztán jött a Covid, a Netflix megvette és azóta megállíthatatlan az egész.

A makulátlan brit akcentusa honnan jön?

Sorsszerűség. Tizenkét éves koromban költöztem Londonba a szüleimmel, és bár tizenhét éves koromig francia iskolába jártam, a londoni felnőtté válás nagyon sokat adott nekem. Beleszerettem az angol kultúrába, az angol beszédbe és az angolul beszélő emberekkel való munkába. És még az angol humorra is nagyon fogékony vagyok. Nem ugyanaz, mint a francia humor, és ezt nagyon élvezem. Szóval mindig is megvolt bennem az akarat és a remény, hogy talán dolgozhatok angolokkal, majd amerikaiakkal, mert hollywoodi filmeken és zenés vígjátékokon nőttem fel. Szóval igen, ez egy álom volt. Húszéves koromban kezdtem el színházzal foglalkozni és a Conasse és a Call my Agent! című sorozat volt az első dolog, ami egy kicsit ismertté tett. És mint tudja, egy kicsit ismertnek kell lenni ahhoz, hogy filmet csinálhasson az ember. Harminchárom éves voltam, amikor kinyílt előttem a mozis világ. Volt idő, amikor nem is gondoltam, hogy valaha is fogok filmezni, aztán felvettem egy angol és egy amerikai ügynököt és minden megváltozott.

A színházi évei alatt, ha jól tudom, tanított is?

Igen, angol nyelvet és irodalmat Párizsban. Meg kellett élni valamiből az álmaim kergetése közben, így jött a tanítás és közben reklámokat is forgattam. Az vicces volt, amikor az egyik órán egy fiatal megkérdezte tőlem: én vagyok az a hölgy a kanapé reklámból? De legalább ebben is előre léptem, hiszen mennyivel menőbb George Clooney-val kávét népszerűsíteni!