A közösségi oldalak mára az életünk mindennapjait képezik. Különböző platformokon ugyan, de minden korosztály megtalálja magának az üzenőfalat vagy éppen zárt csetszobát, ahol megoszthatja a többiekkel örömét és bánatát. Az egyszerre felnyíló számtalan kommunikációs ablak miatt azonban a figyelmünk is szóródik, sokszor nem is tudjuk, hogy éppen kinek is írunk valójában. Rengeteg komikus jelenet forrásai a családi Facebook-csoportok, ahol egy óvatlan pillanatban eldörrenhet egy anyósvicc vagy egy epés megjegyzés a család iszákos, késsel-villával épp hogy enni tudó férfi tagjára. Ilyenkor szokás a pocskondiázást egy „bocs, nem ide” kifejezéssel hatástalanítani, vagy leszegett fejjel elismerni a vereségünket, és kitörölni az üzenetet.
A magánélet és a személyes sértettség egy dolog, a közügyek egy másik erkölcsi és politikai kategóriát képeznek. A második Trump-adminisztráció nemzetbiztonságért felelős tagjainak így is sikerült összehozni, hogy a jemeni húszik elleni támadást egy bármelyik okostelefonra letölthető Signal alkalmazáson beszélték meg. Sőt, Mike Waltz nemzetbiztonsági tanácsadó telefonkönyvéből még hozzácsapták az Atlantic című folyóirat főszerkesztőjét is.
A Jeffrey Goldberg nevű újságíró saját bevallása szerint nem hitt a szemének, hogy operatív titkok sorjáztak a szeme előtt, fegyverek, célpontok, az akció ütemezése, minden ott volt.
Azt hitte, hogy valami átverős videóba csöppent, amiben felveszik az elképedt alany reakcióit, hogy azt mutogathassák a TikTok kuncogó népének. De nem. Ez a valóság, a főszerkesztőt tévedésből adták hozzá a szigorú hadititkokat tárgyaló egyeztetéshez. Mi történt volna, ha véletlenül a kínai nagykövet vagy egy orosz béketárgyaló névjegyét csatolta volna az asszisztens? Bocs, nem ide. Csupán a Közel-Keleten állomásozó 40 ezer amerikai katona élete a tét.