A négy gengszter mindig öt – Március 30-án az Erkel Színházban ünnepli harmincadik születésnapját a Cotton Club Singers

Január végén egy Traviata-előadással búcsúzott az Operaház az Erkel Színháztól. A közönség soraiban akadtak olyanok, akik úgy gondolták, az Erkelben többé nem hallgathatnak operaénekest. A Cotton Club Singers jubileumi koncertje tulajdonképpen rácáfol erre.

Kényes kérdés, hogy az Erkel Színházat mennyire tekintjük csak és kizárólag operai szentélynek. Az biztos, hogy érzékenyen érintette az operát művelők táborát, annak közönségét is, hogy az Erkel többé már nem az Operaház játszóhelye. Ugyanakkor szerintem a pandémia óta – nemcsak Magyarországon, hanem bárhol a világon – mindent túlreagálunk. Nem olyan régóta csinálom az operavonalat, hogy ebben a kérdésben átlássam a teljes igazságot. De minden puding próbája az evés: hogy van-e létjogosultsága annak, amit majd Szente Vajkék itt csinálni fognak, erről senkinek sincs joga előre ítélni. Majd elválik, a programjuk megállja-e a helyét, vagy sem. Én kívánom nekik is, hogy sikerük legyen. Egy nagyon idős karmester azt mondta: „ezt mi még visszafoglaljuk”. Lehet, hogy – ha jövőre nem is, de később – az Operaház bevisz majd produkciókat az Erkelbe, mint ahogy eddig. És akkor semmi nem változott.

Abban nincs nóvum, hogy nem csak klasszikus zene szólhat az Erkelben. Itt koncertezett többek között Ray Charles és Stan Getz, Ella Fitzgerald kétszer is.

Valljuk be: a Kongresszusi Központon és az Erkelen kívül nincsen olyan tér Budapesten, ami kiszolgálná az 1500-2000 fős közönséget elbíró produkciókat. Márpedig lenne rá igény. Ott van nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpad, ami méretében jó, de az évszakhoz kötődik, illetve szóba jöhet az Aréna lefelezett nézőtérrel, de az akkor is egy sportlétesítmény. Úgyhogy ilyen szempontból az Erkel Színház ideális. Hiba volt ezt annak idején bezárni. Érdekes mód az Erkel újra nyitását nem övezte olyan nagy nimbusz, mint amekkora támadást kapott most az Operaház főigazgatója, Ókovács Szilveszter azért, hogy kvázi „átengedte” Szente Vajkéknak a színházat. Ezért mondom azt, hogy a pandémia óta valami fura dolog van a levegőben: az emberek egy kicsit ingerültebben reagálnak mindenre. A Facebookon is mindent azonnal meg kell írni, mert azt hiszik, most fontos hozzászólni mindenhez. Én nem nézem az Erkel Színházat így. Hozzám sokkal közelebb áll az, amit az idős karmester mondott: az idő úgyis el fogja dönteni, mi lesz az Erkel Színház sorsa.

Tavaly mindenesetre itt teltházas koncertet adott Szekeres Adriennel. És bár 2009-ben feloszlott a Cotton Club Singers, az együttes is tömegeket vonz évről évre. A harmincadik születésnapra új dal is született, amit 30-án az Erkelben elő is adnak. A dal felvet egy kérdést: a formáció mióta kvintett, nem pedig kvartett?

Már évek óta. Ugyanis nem négy meghatározó énekese volt a Singersnek, hanem öt: a szoprán szólamban Kozma Orsi elődje volt Zsédenyi Adrienn. Már a huszadik születésnapi koncerten is ott volt Adri, aminek nagyon örültünk. Az orsis időszaknak a sikerei ugyanis nem születtek volna meg, ha nincs előtte az adris időszak. Igaz, általában senki nem tud a saját szólamában igazán jól működni, hogyha mellette valaki ugyanazt énekli, de ezt szépen áthidaltuk a próbák során, úgyhogy erős az egész produkció. De tényleg másképp szólal meg a csapat, mint mondjuk tíz, húsz, vagy éppen harminc évvel ezelőtt.

Egyenként is kiteljesedett a pályájuk. Ami önt illeti: a klasszikus tapasztalat ad hozzá a jazzhez, a jazzben való jártasság gazdagítja a klasszikus pályát, akár technikában, akár szerepfelfogásban? Vagy egy opera után a jazz csak egy jó „kikapcsolódás”?

A Singers-t semmiképp nem nevezném kikapcsolódásnak, ahogy az operát sem. Tavaly volt, hogy tizenöt éve kezdtem el operát énekelni, és tizenöt év után hagytam abba a Singers-t, tehát most már az opera „beérte” a Singers-t az életemben. Nem mondom, hogy néha ne zavarhatnák egymást, de szerencsére mindig úgy osztjuk be a koncerteket – évente egy-kettő volt eddig a Singers-től –, hogy ez ne történjen meg. Most a jubileum miatt lett nyolc koncertünk, de alapvetően nem érjük el azt a számot, ami a „versenykorunkban” volt: a csúcsévben kétszázötven koncertet adtunk. Fontos, hogy a Singers-t örömünnepként éljük meg, nem csak a koncerteket, a próbákat is. Hogy aztán utána, amikor visszamegyek operát énekelni, akkor az legyek, aki voltam a Singers előtt is, de mégis kaptam egy emberi pluszt, és így talán másképp megyek be Bánk bánként a színpadra.

Volt már olyan kiszólás egy Singers-próbán: „gyerekek, ez most sokkal jobban szól, mint annak idején”?

Hogyne, hogyne! Sőt: a Singers énekeseivel együtt a zenészek is értek. Ahogy én az opera világában más zenét kapok, ugyanúgy ők is rengeteg új, más produkcióban vesznek részt, ezek zeneiségét, tapasztalatát magunkkal hozzuk. Egyes hangszereknél is másképp szólalnak meg a dalok. Az összhangzásban pedig van egy alapvető nyugalom, ami régen nem volt. Régen az összes koncertünk „hajszolt” volt, én azt hittem, annál jobb, minél pörgősebb. És közben nem ezen múlik. De ezt akkor így éltük meg, az volt az alaphőfokunk. Most már egy nyugodtabb korszakunk van, és ez kihat a zenénkre is.

Miként épül fel a harmincadik születésnapi koncert?

A legfontosabb szempont az volt, hogy legyen zenei íve. Hiába pakolgatnánk bele dalokat, ha azok a zenei ívbe nem passzolnak bele. A másik szempont az volt, hogy figyelembe vegyük: mi továbbra is szórakoztassuk, ne akarjunk nagyon művészkedni. Volt olyan a múltunkban, amikor nagyon elvittünk egy lemezanyagot a művészkedés irányába, de a lemez sem fogyott úgy, a koncertekre se jöttek annyian. A közönség feltett minket egy polcra: akkor nyúl oda és vesz le onnan minket, hogyha tudja, azt kapja meg, amiért odatett minket. És a szórakoztatás egyik fontos ismérve a mi csapatunknak. Igaz, lesznek olyan pillanatok, amik könnyeket csalhatnak a szemekbe: megemlékezünk olyan kortársainkról is, akik a zenekarban részt vettek énekesként vagy zenészként, és már nincsenek közöttünk. Mondok példákat: Babos Gyula, Szappanos Gyuri basszusgitáros, vagy Fehér Gábor elődje, Legeza Balázs basszista. A szórakoztatás lényege: a közönség megkapja – nem erőszakolt módon – a hidegből melegbe effektust, amit megszoktak a koncertjeinken, így élhetnek át egy komplex élményt. A harmadik szempont az volt a program összeállításánál, hogy azért a harminc évet nagyjából bemutassuk zeneileg. Nyolc órányi zenei anyagból válogattunk, ez elég sok. A negyedik szempont: meg kellett találni az énekeseknek a színpadon töltött idejének arányát is. Ezért is volt jó a kaposvári előkoncertünk februárban: ott kiderült, kell-e valamin változtatni.

Kellett?

Nem túl sok dolgon, de azért kellett. Orsi és Adri külön-külön is énekelnek velünk, de Fehér Gábor és Szűcs Gabi velem együtt végig a színpadon van, ezt ki kellett váltani. Így Adrinak és Orsinak szólója, közös duettje is lesz. Nagyon várjuk ezeket a pillanatokat, amik új dolgok nekünk, a közönségnek meg pláne. És tervezünk egy akusztikus blokkot is, amelyben duplikálva lesznek az alaphangszerek, a dob, a bőgő, a zongora, a gitár. A koncert alapját képező műsorban hátul, egy emelvényen lesznek beszerelve az alapcuccok, de lesz egy kisebb cucc is, amiből egy jazz klubot rendezünk be, megmutatjuk, hogyan indultunk. Technikailag azt is próbáljuk megoldani, hogy úgy szólaljunk meg, mint ahogy a XX. század elején szólt a szórakoztató jazz. Ahogy a filmekben is látni: gyakorlatilag szinte az összes hangszer akusztikusan szólalt meg: elöl volt egy mikrofon, amibe az énekes énekelt, az vette az összes többi hangot is – tehát a színpad hangját. Érdekes mód akkor megszületett az a kiváló hangzás, amit most hosszú órákon keresztül hangmérnökök igazítanak olyan fülekre, amik el vannak szúrva már manapság.

A „lebutított” digitális zenei hangzás következményeire gondol?

Inkább arra: itt is, ahol találkoztunk, és szinte mindenhol folyamatosan szól valamilyen zene. Folyamatosan zajártalomnak vagyunk kitéve, de a fülünk ezt nem szokja meg. Az sem jó, hogy a bécsi szimfonikusok a minél magasabb hangolás irányába mennek, hajszolják, hogy minél élesebben, minél magasabb frekvenciákon, minél nagyobb tartományban, minél erősebben szólalnak meg. Ennek hátránya: azok a zenekarok is követik ezt a példát, amelyek énekeseket kísérnek. A trombitás feljebb tolja a cúgot, a hegedűs kicsit teker a kulcson, de az az énekes már nem tudja hova felcsavarni a hangját, elkezd még jobban üvölteni. Ami végképp kiakaszt: a színpadra hangfalakban visszaadják a zenekart. Mert úgymond a kórus nem hallja a zenekart. És utána elől az énekesek meg megszakadnak. Én azt mondom: figyeljen, nézze a karmester kezét, és énekeljen arra! Volt egyszer egy beugrásom Stockholmban a Svéd Királyi Operában az Álarcosbálba. Nem volt időm próbálni, előző este szóltak, aznap érkeztem. Bementem a színpadra, a nyitány után megszólalt az előzeném, beszállt a zenekar, de nem hallottam, mert nem volt beadva hangfalakon. Öt perc alatt megszokta a fülem, és csodálatos akusztikus élményben volt részem. Visszatérve a Singers-re: mi ezt próbáljuk most egy pár alkalommal a koncerten belül megmutatni, és ilyen még nem volt. De ott vannak a kihagyhatatlan dalok, mint a Négy gengszter vagy a Felmegyek hozzád, és persze Sinatra, az ABBA is nélkülözhetetlen.

Infó: Mi 30!? – A Cotton Club Singers jubileumi koncertje, 2025. március 30., 19.00 – Erkel Színház. Az együttes április 1-én a Pécsi Kodály Központban, április 2-án a győri Nemzeti Színházban, június 6-án a balatonfüredi Kongresszusi Központban, augusztus 3-án Alsóőrsön lép fel a Mi 30!? programjával.