Két fiútestvérrel nőttem fel, afféle igazi lányszobám sosem volt. Nem is hiányzott. Nem tudtam milyen az, ha külön kis fésülködőszekrényed van, ahová a csatjaidat, szalagjaidat elrejtheted, ámbár az én kis titkos rekeszeimet – ha lettek volna –, a két öcsém nagy leleménnyel biztos gyorsan felfedezi. Reménytelennek tűnt eldugni akár egy szelet csokit is, igaz, ilyesmire egyikünk sem törekedett, a háromfelé osztás után a maga részét mindenki igyekezett a lehető leggyorsabban megenni. Sajátos emlékeim vannak arról, hogy a francia drazsé zacskójában éppen száz szem cukorka tud elrejtőzni, amiből fejenként mindenkinek harminchárom jutott, az utolsót meg, hogy ne legyen veszekedés, apánk rendszerint bekapta.
Ha nem is álmodtam igazi csajos lányszobáról, a napokban mégis részem lehetett olyan élményben, amit gyerekkoromban nélkülöztem. Unokaöcsre és unokahúgra vigyáztam egy éjszakányit,
s utóbbi szobáját kaptam kölcsön, míg ők a dupla ágyon a másikban aludtak el. Persze nem csak úgy, ukmukfukk, rituáléja van annak! Előbb fogmosás, aztán mindenkinek be kell készíteni egy pohár jó hideg vizet, majd osztozkodás a párnákon, s az ablakot csak résnyire nyithatom, nehogy becsusszanjon egy rosszindulatú boszorkány. Kitalált, közös mese van ilyenkor, egy-egy szereplőt ők nevezhetnek meg, akiket aztán jómagam történetbe fűzök, természetesen nem kihagyva őket, a testvéreket sem, akiknek feltétlenül valamilyen pozitív szerep jut majd a kaland végén. Ezúttal Nyúlánykát és egy Capybara nevű vízidisznót kellett beleszőnöm a történetbe; előbbi, nevéből adódóan bármeddig ki tudott nyújtózni, utóbbi pedig minden zöldséget felfal, így aztán nem volt nehéz újabb és újabb lépésekkel előrevinni a mese fonalát. Kivéve, hogy cserfes unokahúgom a maga módján igyekezett Nyúlánykát a kelleténél erősebben belefűzni a mesefolyamba, így aztán hiába találtam ki szépen megkoreografált jeleneteket, amiket igyekeztem ráadásul szabatosan, szép szókinccsel körbeírni, hangomat hol rekedtre, hol cincogósra változtatva, a végére kellőképpen elfáradtunk ahhoz, hogy ők ketten gyorsan elaludjanak.
Félálomban átbotorkáltam aztán a számomra kijelölt szobába, ahol rózsaszín hópamacsos függöny fedte az ablakot, egy másik rózsaszín boltíves tüll az öltözködőszekrényt. A fogason habos-babos, csipkés, rózsaszín kis ruhák, rózsaszín szoknyácskák lógtak, a sarokban rózsaszínnel világító hangulatos kislámpa. Bevallom, elérzékenyültem. Sosem volt, sosem tapasztalt hangulat lett úrrá rajtam; no lám, ilyen az, amikor egy kislánynak saját birodalma van, ahol anélkül bújhat el mások elől, hogy indián csatakiáltásokat vagy éppen matchbox-börrögéseket halljon a füle mellett.
Azt hittem, mindezt már nem lehet tovább fokozni, ám amikor lekapcsoltam a lámpát, fluoreszkáló, rózsaszín unikornisok jelentek meg végig a falon, velük volt kitapétázva a szoba. Még hosszú percekig igyekeztem jó erősen nyitva tartani a szememet, a lehető legtovább húzva a ritka élményt ebben a varázslatosan csajos lányszobában.