A magyarságpolitikának két nagy része van: a diaszpóra és a határon túli magyarok. Amire fókuszálni kellene, hogy azok a magyarok, akik valahol megszülettek és őshonos magyarként kisebbségi státuszban élnek, azok lehetőség szerint születési helyükön maradva boldoguljanak, s életfeltételeikhez megkapják az ottani kormányzat segítségét is. Azok a kisebbségpolitikai megoldások, amelyek jók voltak ötven éve Nyugat-Európában, nem működtek a nem demokratikus oldalon, a szocialista táborban. Az akkori Európai Gazdasági Közösségben, az Unió előszobájában önálló államok éltek, önálló nemzeti döntésmechanizmussal, amelyek nem voltak rosszak, és jelenleg az EU-s kereteken belül, közös, egységes szabályozással – az Unió minden problémája és válsága ellenére – nagyszerű lehetőség lenne az őshonos kisebbségek egyenjogúságára és a hátrányos megkülönböztetések megszüntetésére.
„Az Európai Unió erre nagyon jó keret lehetne, hiszen deklaráltan a sokszínűség az egyik legnagyobb értéke. Egy kicsit több határozottság kéne, meg persze az, hogy adott tagországok pontosan tudják, mit akarnak. Ebben a témában fontos megkülönböztetni két magyarság csoportot: a kivándoroltakat, illetve a történelmi események hatására bekövetkező földrajzi átalakulásokat átélni kényszerülőket. Az előbbi a diaszpóra (gazdasági, politikai menekültek, kalandvágyók stb.), az utóbbi a határon túli magyarok, az őshonos kisebbség kategóriája. Másból ered a külhoniság, más motivációk állnak az adott sors mögött, emiatt másként kell kezelnie az anyaországnak a velük való kapcsolattartást. Nekünk nagyon különleges helyzetünk van Európában, mert a mi őshonos kisebbségünk él a legtöbb európai országban. Ungváron élt olyan ismerős néni, aki az utcáját sosem nem hagyta el, mégis öt országban járt, azok állampolgára volt.
Érdekes megemlíteni, hogy őshonos, milliós lélekszámú kisebbség Európában a török nemzetiség is, csak ezt kevesen tudják. Nem a németországi törökök miatt, hanem mert egy igen jelentős török kisebbség él sok száz éve ugyanazon a helyen Bulgáriában. Az ő kisebbségi létük mutat valami hasonlóságot például a Romániában élő magyarokéhoz, és az ő anyaországukban is van politika erő, amely velük foglalkozik, és van az ő érdekeiket képviselő, nemzetiségi alapon szerveződő pártjuk is.”
A nemzeti kisebbségekkel való törődés az Unióban jelenleg tagállami hatáskör, ami kicsit kecskére a káposztát jellegű. A trianoni béke után magyarországi területekhez jutott országok esetében megfigyelhető, hogy mindegyik másképpen áll a magyar kisebbséghez. Szlovéniában van talán a legjobb helyzetük – amit magyarázhat, hogy ott a legkisebb a létszámuk. Lendva környékén jól működik minden, ott nem ciki magyarnak lenni. Azonban nem ilyen egyszerű a helyzet Szlovákiában vagy Romániában, és a háború sújtotta Ukrajnában sem, ami András szerint elsősorban nem pénzkérdés, hanem politikai akarat függvénye – bár a demokráciának mindig nagyobb a költsége, mint az autoriter politizálásnak. A mindenkori magyar kormány például sosem lép fel látványosan az ellen, hogy Szlovákiában tiltják a kettős állampolgárságot, ami miatt szlovákiai magyar nem vehet részt a magyar országgyűlési választásokon.
„Gyakori érv, hogy mindenki ott szavazzon, ahol él, plusz vannak olyan hangok a külföldön élők között, hogy »bezzeg a kisebbségek szavazhatnak levélben, én meg, ha kint dolgozom akárhol, akkor két napot kell sorban kell állnom a konzulátus előtt, és csak úgy voksolhatok«. Csak azt mindig elfelejtik, hogy a levélszavazat jogilag »gyengébb« szavazat. Aki ugyanis levélben szavaz, annak először is regisztrálnia kell azon a választói névjegyzéken, amely feljogosítja erre. Oda viszont csak az regisztrálhat, akinek nincs magyarországi lakcíme. És ezek után ő csupán egy listás szavazatot adhat le. A nagykövetségen sorban álló, személyesen jelenlévők, akiknek megmaradt a lakcímük, hiszen a külföldi munka miatt nem mondtak le róla, két szavazatot adhatnak le: helyit és listásat. Azt szűrtem le a különböző pártokban kisebbségpolitikai háttérmunkát végezve, hogy jó magyarságpolitikával sok szavazó bizalmát el lehetne nyerni.”
Az lenne a lényeg, hogy a határon túli magyarok boldogan éljenek. Az a politikai erő tud sokat nyerni ezzel, amely folyamatosan és konzekvensen koordinálja és végigviszi ezt a munkát. Sokan lesajnálóan legyintenek, hogy a határon túliak levélszavazata csak százezres nagyságrendű, és csupán egy, maximum két parlamenti helyet ér. Ami fontos, és a pártok nem értik meg, hogy nemcsak 250-300 ezer szavazatról és 2-3 parlamenti helyről van szó, mert ma Magyarországon rengeteg olyan szavazó él, akinek határon túli családi kötődése van (ott született, hozzátartozóinak egy része ma is ott él), tehát rájuk is kihatnak a kisebbségpolitikai döntések. Volt olyan javaslat is, hogy legyen közvetlen képviselete külön a diaszpórának és külön a határon túli magyaroknak is, de mivel ez nem volt a többség érdeke, lesöpörték. A kisebbségben élő magyarok nemcsak azért szeretik Orbánt, mert „csak a Duna tévét nézik”, és nincs más információjuk, hanem azért, mert azt sugallja, hogy az ő jelenlétük hatalmas nemzeti érték Magyarország számára (és ez alapvetően igaz is).
„Ha elcsalnánk a szülőföldjükről a magyarokat, önmagunk alatt vágnánk a fát. Ha viszont támogatjuk az ott tömbben és szórványban élőket – ahogy ezt most nem egészen transzparens módon, de valamennyire teszi a kormány –, akkor a magyar érdekeket is védjük. Nem lehet adminisztratív határok mentén lezárni egy magyar ember gondolkodását, kiváltképpen felelős politikusként. Tehát az, hogy az erdélyi magyar csak a román parlamenti választáson szavazzon, rossz üzenet, mert igenis hatással van a magyarságra, hogy az őshonos magyar, bárhol él is, az ne hátrány legyen számára. Ezt úgy lehet elérni, hogy mi, mint a legnagyobb őshonos kisebbséget adó nemzet Európában, fokozottan figyelünk a határon túl élőkre, és reagálunk a felemás helyzetből adódó anomáliákra. Hogy a »se itt, se ott« helyzet forduljon át »itt is, ott is« állapotba!
Én azért igyekszem a lehető legtöbb tőlem telhetőt megtenni, hogy minden kisebbségben élő magyar számára érvényesüljenek az Európai Unió hirdette kisebbségekre vonatkozó minimum szabályok, sőt, legyen annál kicsivel több is, miszerint a nemzeti kisebbségi sorban lévő élhessen gond nélkül, boldoguljon abban az országban, ahol él, használhassa szabadon anyanyelvét, megélhesse a kultúráját, kiteljesíthesse önmagát, élhessen, és boldogulhasson azokkal az attribútumokkal, amelyek a származásából adódóan neki megadatottak. És mindezt szabadon, közösségként is megtehesse.”
(Az interjú első részét a február 25-i Visszhang oldalon olvashatják.)
