Egy idős néninél dolgoztam évekkel ezelőtt, a nappaliba invitált be a tetőmosás közben. Fútt a szél, cibálta a kabátom, bizony jól esett a meleg tea és a sütemény. Az idős mamika végtelenül kedvesen bekuckózott egy fotelba a pici nappaliban, amely meglehetősen zsúfolt volt, nem lehetett nem észrevenni azt a hatalmas, futópaddal kombinált edzőgépet, ami középen uralta a teret. A néni mutatja, üljek le, arrébb kell cibálnom a masinát, mert egyszerűen nem férek oda az ülőhelyemhez. A néni elgondolkozva bámulja a fém-műanyag-gumi halmot, keservesen felsóhajt és belekezd.
- Az van, hogy látja, ezzel élek. A gyerekeim elköltöztek Ausztráliába, szinte soha nem tudnak hazajönni, maximum pár évente. Telefonon sokszor beszélünk, de be kell vallanom, nagyon hiányzik az unokák és az ő társaságuk. Nincs mit tenni, én már nem tudok oda kiutazni, mert megöregedtem. A legutolsó alkalommal, mikor a hetven éves szülinapom volt, ezzel leptek meg, ezzel a futópaddal, hogy jó kondiban tartsam magam. Most nézze meg, maga szerint hányszor használtam?
- Szerintem egyszer sem...
- Pontosan. Idehozták ezt a méregdrága kacatot, tényleg a legjobb volt a szériában, és azóta itt kerülgetem. Mivel nagyon nehéz, mozgatni sem tudom. Kidobni udvariatlanság. Ajándék. Mikor kérdezik, hogy használom-e, mindig hazudok, de ők is tudják, hogy hazudok, ez is a játék része. Meg vagyok ezzel a szarral átkozva. Maga mit gondol erről?
Évekkel ezelőtt történt ez az eset, tegnap, kerítésépítés közben (ez az új munkám egy cseh cégnél) láttam egy udvarba kihajított futópadot, erről jutott eszembe, micsoda pocsékolás.
Azt olvastam, hogy egy átlagos brit család huszonvalahány ezer fontos hitelkeretet görget maga előtt, erre jön még a ház részlete, ami, ismerve a helyi ingatlanárakat, szintén borsos lehet, százezres tétel akár. Nagyon nehéz elképzelni, hogy hogyan lehet elcsúszni ennyire, s mire költhetnek ennyi pénzt. Párommal mind a ketten dolgozunk. Az én bérem, ami néha a minimálbért sem éri el, mert magánvállalkozó vagyok, magamnak szervezem a random elfoglaltságokat, és a párom keresete, amely ettől kicsit azért jobb, hihetetlen magas életszínvonalat biztosít nekünk magunkhoz képest. Legalábbis én így érzem. Elégedett ember vagyok. Sokat utazunk, jut pénz kultúrára, csinos ruhára a gyerekeknek, van kocsink, parfüm a feleségemnek, futócipő, edzőterem-belépő, bulikban első sor, kempingezés a természetben, egészséges ételek, heti háromszor tengeri hal, fodrász, ajándék, nekem filcek, lányaimnak márkás cool cipő... Mi kellhet még a boldogsághoz? Egy font hitelünk sincs. Azzal, hogy minden este főzünk és nem hozatjuk az ételt, meg racionálisan költünk, nem veszem a fát a kempingben, hanem magamnak vágom, nem cserélgetjük 3 évente a kocsit, csak 3 cipőm van, nem 12, nem mosatunk kocsit, nincs takarítónő, nem veszünk drogot és piát (ami itt nemzeti sport, egy gramm kokain 100 font, mint hallom, feleségem egyik kollégájának 60 éves matektanár barátja két hete halt meg egy buliban, nincs mit szépíteni, túltolta a szipákolást). Nem utazunk háromszor egy évben messzire, most Dubai megy itt nagyon, boldogan nézem a kék eget itt, 100 mérföldre a házunktól. Nem gondolom, hogy három hónapot kellene gályáznom azért, hogy hódeszkázzak a dűnéken, mint idősebb lányom barátainak családjai. Nincs két kocsink, és néha halál kényelmetlen, hogy szakadó esőben egyikünk bicajozik a munkába, de kilencven százalékban, okosan be lehet osztani, ki kit visz el, hova, s mikor megy érte. Magyarán én nem érzem, hogy szerencsétlen lúzer lennék, lennénk.
Nézem a körülöttem társadalmat, a fogyasztás üli torát. Görgetik a hitelkereteket.
Most, hogy egy kert- és kerítésépítő cégnél dolgozom, megfigyelhetem megint a helyi flórát, faunát természetes közegében. Emberek kicseréltetik a kerítésüket úgy, hogy 90 font egy méter anyagköltséggel együtt. A kerítések magasak, fából épülnek, de tízévente elrohadnak a nedves éghajlaton, véget nem érő körforgás. Olyan kertek köré építünk két, vagy két és fél méteres palló kerítéseket, ahol láthatóan nem tölt senki egy percet sem, maximum teregetnek, a füvet is más nyírja, azt a pacákot is fizetni kell, őrület.
Miért építünk ilyen, gerendavárra hajazó véd műveket, se vadállatok, se indiánok támadása nem várható, a kertet senki nem műveli, a vaddisznókat több száz éve kiirtották, nincs ami kitúrja a nem is létező termést. Ám ez a szokás, mindenki ugyanazt a magasságú kerítést építi.
A mi házunk körül is mindenki építkezik, a szomszédunk kiadott vagy háromezret a kertre, most gondolom boldogok, igaz nem látom őket a hátsó udvarban. Furcsának tartanak minket, hogy csiricsáréra kifestették a gyerekek a palánkot, virágokat ültettünk összevissza, plusz két tengerimalac él szabadon a kis területen.
Három napja egy hölgy hívott ki a kertjébe. Elakadt a szavam, olyan gyönyörű volt a hóvirágok és különböző tavaszi tünemények szőnyege, ezrével borították a hatalmas , ősfákkal tarkított parkot. Kétségbeesve kérdezte, hogyan lehetne eltüntetni ezt az összevissza valamit? Most vették a házat és csak most szembesült vele, hogy ezek is itt élnek.
Gondolom arcomra volt írva a döbbenet, nem is értettem a kérést, azt válaszolta, fekete földet szeretne, körbe, meg, hogy egyenesen nőjön minden.
Egy hónapja egy amerikai családdal találkoztam itt Edinburghban. Egy baráti házaspár férfitagja Washington államból származik, a családja jött meglátogatni, akik történetesen Trump szavazók voltak. Meghívtak minket vacsorára, csendesen figyeltem a beszélgetést, meséltek az útról, mit láttak Skóciában, életükről, a politikát kerültük. Nem esett szóba Trump mester, igaz, ebben az időben még nem volt beiktatva, szóval nem indult el a szarcunami komolyabban. Az egy órás vacsora közben és után pár dolog kiderült. A két kiskamasz fel sem emelte a fejét a mobilból, még akkor sem, amikor a vad északi skót tájakat járták be, kiesett az ingerzónából. A hölgy iskolaigazgató, a férje játékfejlesztő informatikus, hatalmas házzal, négy kocsival, minden szobában hatalmas tévékkel, az egyes szobák nagyobbak voltak, mint a mi általunk bérelt egész ház. Álomélet, álompár, álomkert, álomutazások, karrier, perspektíva. A szavazásról annyi kiderült, hogy túl vannak adóztatva, és ezért szavaztak oda, mert úgy gondolták, így még plusz tíz százalék jövedelem a puttonyban maradhat. Néztem ezeket az embereket, és az iszonyat mardosta a torkom, meg a szomorúság. Mire kelhetett még az a plusz évi X ezer dollár? Ha belegondolok, az elmúlt egy év elképesztő történései olyanokon múlnak, akiknek a minden sem elég, mert alapvetően, nekik nem az a bajuk, hogy nincs elég, hanem hogy boldogtalanok és javak halmozásával nyomják el, hogy elrohant mellettük az élet. Hogy nincs igazi életük, csak legokatonák egy terepasztalon, a Mátrix mellékszereplői egy keltetőkapszulában, gyógyszer-, szokás- és social media függők. Rettenetes. Néha eszembe jutnak álmatlan éjszakáimon, sokszor felriadok, annyira paralizál az, ami most történik.
Gyűlöletet és megvetést érzek irántuk, csalódottságot, közben tudom, csak bohócok egy százmilliós masszából, nem rájuk kell haragudni.
Meggyőződésem, hogy Trump, csak egy gátlástalan idióta, nem ő itt a gond, hanem a techguruk. Ott van a Musk, aki tévéstúdióban szívott akkor a jointot, hogy elég lett volna Ozorára egy körre mindenkinek, mindene megvan, bármit és bárkit megvehet, országokat, embereket, minden helyen járhatott. Felette már nincs semmi, őt nem lehet meglepni váratlan egzotikus utazással, mert mindenhova eljuthat, neki ez nem kihívás. Elkezdett játszani, szórakozni, ez az a szint, ami neki eléri az ingerküszöböt, a hatalom kéjes izgalma, az igazi kockázat, mint egy Super Mario javított kiadás. Félelmetes. Ugyanaz hajtja , mint a barátaink családját, akiknek semmi nem elég, fejlődni akarnak, gyarapodni, mindenki a saját szintjén. Musk csak használja mohóságában a vén gazember Trumpot, szerintem célja az alkotmány átírása, hogy mint külföldön született ember ő is választható legyen elnöknek, és ezzel a világ ura lehessen Mars utazással, robothadsereggel, mindent látó rendszerrel. És lehessen játszani, csak az ő terepasztala sajnálatos módon az a bolygó lesz, amit csak ő tud elhagyni gond esetén.
Szantorini szigetén mozog a föld, gyűlik a magma, mintha a Föld köpni készülne. A hír eltörpül az Ali baba folytatásos sorozat mellett, valahol a futottak még érdekességek részen lehet róla olvasni, Trump, Magyar Péter, Ukrajna, Puzsér, Panama, Grönland cikkek periférikus zónájában. A sziget Krisztus előtt jóval egy hatalmas hegy volt, amelyet a vulkán vetett szét és az ebbe a kráterbe belezúduló tenger robbanása akár 200 méteres cunamit is eredményezhetett. Szantorini robbanása után 20 perccel úgy tűnt el a szépreményű Krétai ikszedik civilizáció, hogy csak ezer évek múlva kezdtek el róla ismét beszélni. Minosz király udvara labirintussal, bikafejű rémmel, tervekkel, nagyhatalmi hajóflottával, 12 cipővel, háztartásonként 4 fogattal, lovakkal, aranyveretes sarukkal, olivaültetvényekkel, boroskupákkal, partikkal, fogadásokkal, erős városfalakkal, aranytetős palotákkal, ahol egy szoba nagyobb volt, mint a házunk, impozáns lépcsősorokkal, minden szobában erotikus falfestményekkel,
élet és halál ura vezetőkkel, hű katonasággal, imposztorokkal olyan gyorsan veszett oda, hogy valószínűleg fel sem fogták, hogy történt.
A kert remélhetően, majd végre rendben lesz. A rendezetten nyírt gyepet körbefogja a mértani formát követő fekete föld ágyás. Az a pár, fazonra vágott bokor és fa fog otthont adni annak a pár bogárnak, amely még megmarad ebben a kert paródiában. A korábban kuszán nőtt virágoknak nyoma sem lesz, és a család, mikor a teraszról, kávézás közben kitekint, elégedetten konstatálja: rend van, igazán rend. Racionális rend, amely szerintük méltó az életszínvonalhoz.
Köszöntenek téged Ó Cézár , a halálba indulók!
