Édesapám egyetemet végzett ember volt, amíg édesanyám a származása okán nem tanulhatott felsőfokú iskolában. Ő egy vidéki, iparos családból származott, az édesapja asztalosmester volt egy inassal, ami az akkori mérce alapján okot adott arra, hogy burzsoá osztályidegennek tekintsék, és mint olyannak, 1953-ban a felvételi lapját egy mozdulattal széttépjék, ezzel megakadályozva egy reményteli karrier lehetőségét. Ebből kiindulva édesanyám arra biztatott, hogy érettségi után tanuljak szakmát, édesapám viszont azt javasolta, menjek valamelyik egyetemre, mert a papír mindig jól jön az életben, otthon lesz koszt-kvártély, csak tanuljak.
Így az addig hosszú hajú, gitározgató, ám a gimnáziumban már erős közösséget maga köré szervező András, a jóképű, ígéretes srác felvételizett az ELTE tanárképzőjének magyar-történelem szakára, amit 1988-ban elvégzett.
Az egyetem alatti kötelező félévi gyakorlata egy békásmegyeri iskolában csak arra volt jó, hogy még mielőtt pályára lépett volna, elhagyta azt. Az is arra ösztönözte, hogy akkor már „seftelgetett”, és megérezte, hogy a kereskedelem jobban fekszik neki, minthogy egy százfős, nők által dominált pedagóguskarban dolgozzon, meglehetősen szerény bérezésért.
„Farmert, karórát, videokazettát, és egyéb, akkoriban kurrens cikkeket forgalmaztunk egy barátommal. A Római-parti kemping mellett volt a havernak egy üzlete, de jártuk az akkori lengyel piacokat is. Megraktuk a Ladáját és mentünk. A sikereken felbuzdulva elmentem egy külkereskedelmi iskolába, hogy háttértudást szerezzek a gyakorlat mellé, és felsőfokú kereskedelmi üzletkötő másoddiplomát szereztem. Amikor az meglett, magyar vállalkozók külföldi terjeszkedését segítettem, majd Csehszlovákiában, később Csehországban Kárpátalján, Ukrajnában, aztán végül Erdélyben, Romániában vettem át vagy alapítottam vegyesvállalatokat, amelyeknek magyarországi kötődése volt.”
Így ismerkedett meg testközelből a helyi kisebbségben élő magyarokkal. Amikor egy svéd cég képviseletében az erdélyi szászok egyik néhai központjába, Brassóba került egy svéd-román céghez menedzsernek, akkor kezdett magyarságpolitikával, nemzeti kisebbségekkel foglalkozni, és ottragadt egy évtizedre. A történethez az is hozzátartozik, hogy gimnazistaként, a legsötétebb Ceaușescu érában érte őt a végzetes szerelem a madarasi Hargitával, ahol a húsvéti szünetekben sízni tanult, és a miliőn kívül az ott élő emberek közvetlen és barátságos természete is magával ragadta, megfogta örökre.
„Ez a kilencvenes évek közepétől a kétezres évek közepéig tartó, Brassóban töltött évtized rendkívül meghatározó szakasza volt az életemnek. Beilleszkedtem valamennyire a helyi, magyar közösségbe, az üzletin kívül személyes barátságokat is kötöttem brassói, székelyudvarhelyi, csíkszeredai, sepsziszentgyörgyi emberekkel. Megismertem az erdélyi magyarság mindennapjait, fontosak lettek nekem az ott élők. Brassó tipikus szórványmagyar terület, közel a Székelyföldhöz. A menő agglegényéletemnek is ott lett vége, brassói születésű magyar hölgy a párom – bár a székelykáposztát én főzöm –, és két csodálatos gyermekünk is van neki köszönhetően. Akkoriban már erősen foglalkoztatott a közélet és a politika, figyeltem a Magyarországról érkező, kisebbségekről szóló híreket, összevetettem velük az ottani magyarok helyzetét.
A szemem előtt zajlott például az 1989-ben megalakult RMDSZ újradefiniálása, közelről láttam-hallottam az új generáció vitáit, harcait. Szemtanúja voltam például annak is, amikor az első Orbán-kormány idején, a március 15-i ünnepségre államtitkárként érkező Németh Zsoltot nem engedték felszólalni a Brassói Nagyszínházban.”
Még az 1990-es márciusi, kisebbségellenes véres atrocitások sem vették el a kedvét az ottléttől, sok olyan szemtanúval is kapcsolatba került, akik az eseményeken személyesen is részt vettek. Ami érdekes volt számára, hogy ők sem tudták megmagyarázni, mi történhetett, mitől fordultak az események frontális összeütközésbe, tömegpszichózisként értékelték a történteket, amik az ismert, szomorú eredményre vezettek, persze nyilván mögöttes és aljas politikai szándékkal.
„Már kezdő külkereskedőként felismertem, csak akkor leszek sikeres, ha nyitott és elfogadó vagyok, hiszen különböző kultúrájú országokban élő emberek a partnereim, akik között balanszírozva kell lavíroznom, ha azt akarom, elfogadjanak, és velem akarjanak dolgozni. 1991-ben még Kárpátalján dolgoztam, amikor létrejött a FÁK (Független Államok Közössége), amikor mindenki, aki ott élt, a Szovjetunió szemétdombján próbált megélni, és abból a helyzetből legtöbbet kihozni. Öt-hat nemzetiség élt együtt: ruszinok, ukránok, szlovákok, magyarok, románok és egy kevés orosz. Egyik első nagy élményem volt, hogy az ungvári Uzhgorod szálló sörözőjében a csapos a kettővel előttem állónak ruszinul beszélt és mondta, hogy egészségedre, az előttem lévőnek szlovákul, nekem magyarul, mögöttem meg oroszul, aztán románul, mert nem számított a nemzet úgy, meg a nacionalizmus, ami egyébként is újkori társadalmi produktum. Gondoljunk csak a középkori latin nyelvre, mindegy, hogy ki milyen országból melyikbe vándorolt, ha tudott latinul, mindenhol otthon volt, megértette magát – legalább is felsőbb szinten...”
András - aki 2016-ban nemzetközi kapcsolatok okleveles elemzői mesterdiplomát is szerzett - munkanyelve az angol, de beszél németül, kicsit románul, és pár szláv nyelvet alapszintű konyhanyelven művel. Bárhol jár a világban, minden ország nyelvén megtanulja azt a tizenöt-húsz mondatot és alapszókészletet, amivel elboldogul – ezt fontosnak tartja, tiszteletként fogja fel más népek iránt.
Mivel zenélt, sokat utazott, és élt külföldön, ezért automatikusan liberális érzelművé vált. A sokszínűségben, a váltógazdálkodásban hisz, a kirekesztő, „mi magyarok” hozzáállást nem fogadja el, ahogy más néptől sem. A kisebbségi politika számára nem ezt jelenti.
„A Szent István király Imre herceghez szóló intelmeinek VI., „A vendégek és idegenek befogadásáról és gyámolításáról” szóló részéből megtanultuk, hogy: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. “ Ehhez tartom magam, és jó lenne, ha nemzetben gondolkodva is ezt képviselnénk.
A magyar politikában a nemzetiség, mint olyan, nagyon furcsa megítélés alá esik. Mintha az egy szégyenteljes, jobboldali, revizionista fogalom lenne, holott, ha valamiben, az egyéni szabadságjog és egyenlőség – amelyek a legfontosabb liberális alapeszmék –, az a nemzetiségi politikában is megnyilvánulhatna. Abban ugyanis az a legfontosabb, hogy ha valaki nem egy adott helyi közösség nemzeti többségéhez tartozik, attól nem lenne szabad hátrányba kerülnie emiatt. Mindegy, hogy ki, hol magyar, ahol megszületett, ugyanolyan esélyének kell lennie a boldogulásához, mint ami a többséghez tartozókat megilleti. Ez a mai napig nincs meg a külhoni, magyarok lakta területeken.
„Szerettem volna nemzeti kisebbségekkel való tapasztalatomat megosztani, hasznosítani. Utazásaim során láttam, hogy a nyugati országokban, már a hetvenes-nyolcvanas években kialakult egy jó megoldási forma, a területi autonómia, ami a kisebbségek életét segítette, és amit meglehetősen demokratikus megoldásnak tartottam. Dél-Tirol, Baszkföld, Katalónia, Finnország (Åland-szigetek) voltak a példák, amelyek szöges ellentétei voltak annak, amit a Kárpát-medencében tapasztaltam. Az a furcsa kettősség feloldása izgatott, hogy a többségi magyarok értetlenül nézik a kisebbségek küzdelmét, a kintiek meg őket tekintik érzéketlennek. Azt éreztem, jó lenne ezzel kezdeni valamit. Egy darabig naivan azt hittem, hogy mivel vannak jó nyugati példák, ez egy egyszerű dolog. Csak hát ehhez meg kell érteni a magyarok Trianon-szindrómáját, és az emiatt fóbiás szomszédokat is.”
Az interjú következő részét a jövő héten olvashatják.
