A folyosón rajtam kívül nem várakozott senki. Egy fiatal srác jött ki éppen az ajtón, ahova én is szerettem volna bejutni. Letette az egyik székre a leleteit, felvette a kabátját, fejére húzta a sapkáját, nyaka köré tekerte a fekete horgolt sálját, majd azt mondta nekem, hogy viszlát és boldog új évet, majd távozott.
Pár perc múlva kijött az asszisztens és behívott. Egy kedves, idősebb férfi fogadott. Köszönt, majd mosolygott. Már ez is érdekes volt számomra, mert én nem is emlékszem arra, mikor láttam utoljára orvost mosolyogni. Talán gyerekkoromban a Rentka doktornénit, aki mindig mosolygott, mielőtt belém nyomta az injekcióstűt. Ő mosolygott, én üvöltöttem, mint gyerekek általában oltás előtt. Persze ezt is csak anyám mesélte, fogalmam sincs, milyen volt a Rentka néni mosolya.
„Hogy van?” – ez volt az idegorvos legelső kérdése, amit hozzám intézett:
Ismét meglepődtem, mert az orvosok nem ezt szokták kérdezni tőlem, hanem azt, hogy „Mi a panasza?” vagy azt, hogy „Hol fáj?”
Nem mintha erre a „Hogy van?” kérdésre olyan egyszerűen lehetne válaszolni. Mi magyarok rettentőmód tehetségesek vagyunk abban, hogy ilyenkor elindítsunk egy gellérthegynyi panaszáradatot a beszélgetőpartner irányába, amitől az irántunk érdeklődő maradék életkedve is elmegy, nemhogy tovább kérdezősködjön hogylétünk felől.
Hogy vagyok? Elgondolkoztam egy pillanatig, majd azt válaszoltam, hogy igazából már jól vagyok, és elmúlt a szédüléses állapot, ami miatt itt vagyok. Viszont a doktor nem hagyta annyiban. Részletesen kikérdezett, hogy milyen érzéseim voltak, amikor szédültem, hogyan és milyen gyakorisággal fordult elő, milyenek az étkezési szokásaim, mennyire vagyok stresszes, rendben vannak-e a családi viszonyok és milyen dolgokon bosszankodok, vannak-e kényszeres cselekedeteim és egyebek. Arra is rákérdezett, hogy rendesen hallok-e? Mire azt válaszoltam neki, hogy a férjem szerint szelektív a hallásom és nem mindig releváns. A doki ezen kissé felkacagott, én pedig magamban boldogan ugráltam, hiszen még humorérzéke is van az orvosnak.
Egyszóval válaszolgattam a doki feltett kérdéseire, és csodálkoztam azon, hogy ezt így is lehet? Kedvesen, érdeklődve, feltérképezve a páciens viselkedési szokásait, napi rutinjait?
Majd elérkeztünk a fizikai vizsgálatokhoz. Becsukott szemmel kellett megtennem pár lépést előre egy bizonyos pontig, majd ugyanazt az utat visszafelé. A szememmel kellett követnem a doktor ujját jobbra majd balra és körkörösen.
Végül leültetett arra fehér ágyra, amin betegeket vizsgálnak. Ülő helyzetből eldöntött jobbra, majd balra, ezzel vizsgálva meg a fülemben lévő kristályokat, ugyanis a szédülés egyik lehetséges kiváltó oka, a fülekben található kristályok elmozdulása. Ezek a kristályok az egyensúlyozó szervet ingerlik leginkább. Viszont egy egyszerű manőver segítségével ezeket a kristályokat vissza lehet rendezni a helyükre. Mindenesetre a fülkristályaim köszönik, rendben vannak.
Végül a doki megállapította, hogy jelen esetben semmi bajom nincsen. Az orvos, aki nem akart túl lenni rajtam, hanem beszélgetett velem és tényleg érdekelte, hogyan érzem magam. Aki nemcsak a tünetekkel foglalkozott, hanem érdekelte az is, ami a tünetek mögött áll. Az első olyan orvos volt eddig az életemben, aki könyvet is ajánlott nekem, hogy jobb legyen a közérzetem. A4-es papírokat adott a kezembe, hogy olvassam el mindenképp, mert hasznosak. Tényleg azok voltak, mert az ötperces stressztűrő gyakorlat igazából bárkinek a hasznára válik a mindennapokban és nemcsak idegi alapon. Pár dolgot kiemelve a szövegből, azt mondanám, hogy el kell felejteni a „Mit kellett volna tenni, mi lehetett volna tenni?” kérdésköröket. Ezekkel foglalkozni tényleg nem érdemes, hiszen az élet pont úgy zajlik, ahogyan kell.
A dagály után mindig apály következik, és a félelmeinkkel is így van ez. Ha szorongunk, stresszesek vagyunk, mindig jusson eszünkbe, hogy semelyik állapot sem tart örökké.
A tudatos jelenlét (mindfulness) gyakorlásával képesek leszünk a jelenre összpontosítani, arra fókuszálni, ami itt és most történik velünk.
Ráadásul könyvajánlót is kaptam, ami életemben először fordult elő, hogy egy rendelésen irodalommal is felvérteznek. Az egyik könyv Dr. Máté Gábortól A test lázadása, a másik Damon Zahariadestől Az elengedés művészete, a harmadik pedig Corinne Sweet Nyugalomnaplója. Igazi kincsek ezek, amiket bárki elolvashat, mert a hasznára válik.
Végül a kedvenc idegdokim azt találta ki, hogy végezzek el otthon egy Schellong-tesztet, amiből a vérnyomás stabilitását illetve instabilitását ítélik meg. Négy különböző testhelyzetben, négy különböző napon kell vérnyomást mérni, az adatokat lejegyzetelni és az eredményt majd együtt kiértékeljük.
Gondolom, rendben leszek ezzel is, mikor újra visszamegyek az előre megbeszélt időpontra. Én mégis várom ezt a találkozást, mert régen éreztem ilyet, hogy egy orvoshoz jó dolog visszatérni, mert tényleg érdekli az, hogyan érzem magam.
