orvosi ellátás;ideggyógyász;magyar egészségügy;

A doki nem megy az idegeimre

Mivel elpanaszoltam a nőgyógyászomnak, majd a háziorvosomnak, hogy mostanában komolyabban szédülök, ezért úgy határoztak, persze külön-külön, hogy elküldenek ideggyógyászhoz. Már megjártam a magyar egészségügy jó pár rendelését, de valahogy az ideggyógyász eddig kimaradt. Másik ilyen a súlyfürdő, ami roppantul izgatja a fantáziámat, de hiába, mert a reumatológus sosem akart erre a bulira beutalni. Aztán lehet, ez is a korral jár. Bár két hónappal később jutottam be az ideggyógyászatra, mint ahogy a tüneteket produkáltam, és igazából abban a pillanatban, amikor oda kerültem, már semmi nyoma nem volt a szédüléseimnek, gondoltam, jó kislány leszek, mégiscsak előre egyeztetett időpontra érkezem, és milyen jól tettem, hogy elmentem.

A folyosón rajtam kívül nem várakozott senki. Egy fiatal srác jött ki éppen az ajtón, ahova én is szerettem volna bejutni. Letette az egyik székre a leleteit, felvette a kabátját, fejére húzta a sapkáját, nyaka köré tekerte a fekete horgolt sálját, majd azt mondta nekem, hogy viszlát és boldog új évet, majd távozott.

Pár perc múlva kijött az asszisztens és behívott. Egy kedves, idősebb férfi fogadott. Köszönt, majd mosolygott. Már ez is érdekes volt számomra, mert én nem is emlékszem arra, mikor láttam utoljára orvost mosolyogni. Talán gyerekkoromban a Rentka doktornénit, aki mindig mosolygott, mielőtt belém nyomta az injekcióstűt. Ő mosolygott, én üvöltöttem, mint gyerekek általában oltás előtt. Persze ezt is csak anyám mesélte, fogalmam sincs, milyen volt a Rentka néni mosolya.

„Hogy van?” – ez volt az idegorvos legelső kérdése, amit hozzám intézett: 

Ismét meglepődtem, mert az orvosok nem ezt szokták kérdezni tőlem, hanem azt, hogy „Mi a panasza?” vagy azt, hogy „Hol fáj?”

Nem mintha erre a „Hogy van?” kérdésre olyan egyszerűen lehetne válaszolni. Mi magyarok rettentőmód tehetségesek vagyunk abban, hogy ilyenkor elindítsunk egy gellérthegynyi panaszáradatot a beszélgetőpartner irányába, amitől az irántunk érdeklődő maradék életkedve is elmegy, nemhogy tovább kérdezősködjön hogylétünk felől.

Hogy vagyok? Elgondolkoztam egy pillanatig, majd azt válaszoltam, hogy igazából már jól vagyok, és elmúlt a szédüléses állapot, ami miatt itt vagyok. Viszont a doktor nem hagyta annyiban. Részletesen kikérdezett, hogy milyen érzéseim voltak, amikor szédültem, hogyan és milyen gyakorisággal fordult elő, milyenek az étkezési szokásaim, mennyire vagyok stresszes, rendben vannak-e a családi viszonyok és milyen dolgokon bosszankodok, vannak-e kényszeres cselekedeteim és egyebek. Arra is rákérdezett, hogy rendesen hallok-e? Mire azt válaszoltam neki, hogy a férjem szerint szelektív a hallásom és nem mindig releváns. A doki ezen kissé felkacagott, én pedig magamban boldogan ugráltam, hiszen még humorérzéke is van az orvosnak.