Úgy látszik, divatba jöttek a darab továbbírások. Nemrég Selmeczi Bea írta tovább Csehov Három nővérét, most pedig Lőrinczy Attila Molnár Ferenc művét, Az üvegcipőt. Akad persze kockázat bőven, például, hogy az új szöveget az eredetihez hasonlítják. Ezt a buktatót mindkét szerző jól elkerülte, hiszen mindkettő új mű önálló kortárs darabként is megáll a lábán.
A Miskolci Nemzeti Színház csaknem másfél éve tűzte műsorára Molnár Ferenc darabját, Az üvegcipőt. A több mint száz évvel ezelőtt megjelent mű ma is nagyon népszerű, több hazai színházban is műsoron van. Miskolcon Keszég László rendezte és Lőrinczy Attila volt az előadás dramaturgja. Az alkotók úgy érezték, hogy ebben van még egy előadás, ezért a drámaírónak sem kezdőnek számító Lőrinczy továbbírta Molnár klasszikusát. Az üvegcipőn túl című darab első felvonása kánikulai nyárban, a második, fél évvel később, télen játszódik. A hangulatuk is jellemező az adott évszakra. Az első olykor tomboló, de mindenképp bizakodó, a második viszont drámain fagyos. Az első kifejezetten Molnárt idézi, tele költői játékossággal, fanyar humorral, a második viszont inkább Csehovot, vagy Füst Milánt, a tündérvilágot felváltó kijózanító kiábrándító valósággal.
Lőrinczy alapvetően két pár párhuzamos élettörténetét kínálja. Egyrészt megtudhatjuk, mi lesz a cseléd Irma és a bútorrajzoló Sipos szerelmével, másrészt az is kiderül, életképes-e a fiatalon megesett Adél és a sármos ékszerész Császár románca. Molnár hősei elevenen továbbélnek Lőrinczy színművében. Bravúros az a sok nyelvi lelemény és életfilozófia, amelyet a kortárs szövegbe belebújtat a szerző. „A művészélet nagyon labilis libikóka” – hangzik például az egyik tanulságos megállapítás, de a „Modern nőnek nincsen kora, csak állaga” is eléggé elgondolkodtató.
Aztán a második felvonásban nagyot fordul a világ. Az önmagát kék tündérként aposztrofáló Irma elveszti álmai ideálpilótáját. Adélnak pedig rá kell jönnie, hogy az ékszerésze igencsak kihasználta és még csak igazat sem mondott, de úgy is fogalmazhatunk, ahogy a szerző: nem volt képes kiegyenesíteni „egy szerencsétlenül egyenetlen élethelyzetet.” Irma sokáig azt hitte, ő a ragyogó fénysugár Sipos sötét éjszakájában. De a ragyogást aztán elnyomja az élethez szükséges minimális egzisztencia könyörtelen realitása.
Az üvegcipőn túl-t is Keszég László rendezte, mint ahogy a szereplők is ugyanazok, mint az eredeti előadásban. Egyetlen új alak jelenik meg, az Amerikából hazajött Lustig (Kincses Károly). Az itthon bordélyházat működtető Roticsné Londonba megy és profilt vált, nem jelenik meg a darabban, csak mesél róla a Társalkodónő, Kerekes Valéria megformálásában.
Rudolf Szonja Irmája nagyon szerethető. A néző végig drukkol a boldogságáért, de a szerző, a végkifejletet – nyilván nem véletlenül – másként gondolta. Harsányi Attila Siposa, mintha Csehov-hős lenne (Harsányi az Ivanov címszerepét is játssza még hozzá nagyszerűen Miskolcon), nem lehet rajta segíteni. Rusznák Adrienn Adélja szintén jobb sorsra érdemes és talán egyszer ezt meg is kapja. A tékozló vesztessé lett Császárt játszó Tegyi Kornél pontos jellemrajzot mutat. Ahogy a darabban fogalmaz önmagáról: „a jellemével küzd a karaktere ellen”. Fazakas Júlia Violája a túlélésre játszik, minden eszközzel, mint ahogy Prohászka Fanni fineszes kurtizánja is. Máhr Ági, mint Adél anyja mindent tud az életről. Mindig nagy öröm látni őt a színpadon.
A valóság legyőzi ugyan az álmokat az üvegcipőn túl, de teljesen nem tudja összetörni, hiszen álmok nélkül mit sem ér ez az egész „piszok” világ, amit az ősbemutató szerzője szerint mégis csak az éhség és szerelem tart fenn.
Infó: Lőrinczy Attila: Az üvegcipőn túl – avagy mi történt azután, hogy Irma meghódította Sipos úr szívét? Kortárs magyar színmű. Miskolci Nemzeti Színház. Rendező: Keszég László
