Nem az ötlet az igazi újdonság a Whiplash performance-ban, hanem a kivitelezés eredetisége. A tavalyi sikerek után februárban Los Angelesben hangolódnak a kezdődő tavaszi európai turnéra, aminek egyelőre „még” nincs magyar állomása. Ezért ez nem egy portré – mondom Magritte-tól lopva –, hanem egy „döntés-előkészítő” anyag. Ha valahol mérlegelik a meghívás lehetőségét, segítségül összeszedtem, mi szól amellett, hogy ne kelljen áprilisban Lyonba, Lille-be utaznunk, hogy láthassuk. A Michelin Guide-ba Justin Hurwitznak nem sok sansza van bekerülni, de már készíthetik a csillagot részére Walk of Fame járdájára, mert a szemünk láttára sétált be a filmzene komponistáinak elitjébe szűk két évtized alatt. Zeneszerzést és hangszerelést tanulni ment a Harvardra, szobatársa egy rendezőnek tanuló filigrán francia-amerikai volt a kollégiumban, egy bizonyos Damien Chazelle, aki aztán 32 évesen Oscar-díjat kapott filmrendezőként és forgatókönyvíróként is.
Hurwitz belevetette magát a stúdiumokba, nincs olyan fontos partitúra a filmzene történetében, ami nincs a fejében. Senki nem találná el mégsem mind az öt filmet, ami szerinte leginkább befolyással volt koncepciójára. A Victor Fleming rendezte 39-es Óz, a varázslója (zene: Harold Arlen és Yip Harburg), amiben szerinte a Somewhere Over the Rainbow olyan, mint mikor a kagyló kinyílik, és megpillantjuk a gyöngyöt. Jacques Demy 64-es filmjében, a Cherbourg-i esernyőkben Michel Legrand ötlete – hogy a jazz ritmusszekciót ötvözi egy buján swingelő zenekarral – inspirálta a Kaliforniai álom legemlékezetesebb megoldásaiban. Spielberg 82-es ET-je és a 93-as Jurassic Park (zene: John Williams) szerinte az alkalmazott cine-music iskolapéldája, Tornatore 88-as Cinema Paradisója pedig a mozimátrixba invitál Maestro Morricone kalauzolásával. A kollégiumi beszélgetéseiknek hála aztán elkészítettek öt mozit, amiből több ma egyetemi tananyag.
A Chazelle–Hurwitz filmográfiából tekintsük ujjgyakorlatnak a Guy és Madeline a parkban a padont, a közös munka kezdőlépését, az Első ember (First Man), a holdra szállás Armstrong-eposza már mutatja az oroszlánkörmöket, a témához autentikusan passzoló filmzenét, ebben az esetben stílszerűen zajok, zörejek és a techno alkotta mixet. A végítélet Hollywoodját megidéző Babylonhoz – „Damien írta a valaha volt legvadabb filmet" – a zenében ehhez a 20-as évek mondén jazz-zenéje kellett a rock fékevesztett energiáival. A koncerten interpretálják a Justin Gabriel Hurwitz Songbook két olyan fejezetét, amiben a téma is szorosan kötődik a muzsikához, hiszen a zenész a főszereplő, mára nem is hiányozhatnak egyetlen modern filmtörténetből sem. Mivel az irodában, ahol a döntés születik, nem zeneesztéták ülnek, a megtérülés garanciájaként megemlítendő, hogy az előadás egy olyan masszív nézőréteget is megtalál, akik egy sima koncertre nem mennének el feltétlenül. (A londoni Barbicanba május 3-ára már egy délutáni előadást is beiktattak az esti mellett az érdeklődést látva).
Az előadás igazi kuriózuma tehát az, hogy egy kettő az egyben produkció: hallhat a közönség egy tradicionális big bandet, meg egy – a jazz nyelvezetét kreatívan felhasználó hatásos látványelemekkel megspékelt – cine-music-concertet. Az autentikus kivitelezésre a komponista karmester jelenléte a garancia a 18 tagú Multiquarium mellett, mely az egyik legjobban szóló européer big band napjainkban. Még a purista bebop orientált jazzerek is ismerik a frankofon improvizatív zene egyik fenegyerekét, a zongora és Hammond B-3 specialista Benoît Sourisse-t, a dobok mögött pedig a formáció másik művészeti vezetője André Charlier ül majd. A vájt fülű közönség elégedetten fog csettinteni, mert úgy szólnak, mint a parancsolat, a mozi becsábította közönség pedig jól ismeri Whiplash és a Kaliforniai álom pazar muzsikáját, köztük olyan Broadway-t idéző slágerekkel, mint City of Stars. A két Oscart és négy Golden Globe-díjat ilyen fiatalon nem ajándékba adják. (Hurwitz éppannyi idős, mint Chazelle: idén negyven.)
Hurwitz kiegészítette Picasso bonmot-ját: a tehetséges utánoz, a zseni lop – a kreatív pedig teremt. Szerinte az igazi komponista egyszerre maximalista és alázatos, hogy a dramaturgiába tökéletesen illeszkedő zenét tudjon komponálni. Olyan ő, mint Shakespeare-nél a dajka: észrevétlen, de nélkülözhetetlen.
A Whiplash-re keresztelt performance tavasszal Európába érkezik. Ideálisabb húsvéti ajándékot nem is kaphatnánk.
