Ebben az időszakban, Egerben egy Bronx feliratú graffiti tűnt fel egy híd alatt, én napokig csak arra lógtam, néztem a vonalakat, a színeket, teljesen megcsapott! Később tudtam meg, hogy a Chebronx Dragons graffitis crew első munkáját láttam, amelyet aztán követtek az újabb és újabb hatalmas képek, hihetetlen színvilággal. Erről is később értesültem, hogy a festékeket már nyugatról hozták ezek a srácok, akik hamis jegyekkel utaztak szerte szét (lásd a Kék Pelikán című filmben), ezért nem értettem, honnan vannak ilyen színeik?!
A sors fintora, hogy ez a baráti társaság is teljesen felbomlott, elkallódott, s ez a keménykötésű, vidám, az ördögtől sem félő, negyvenfős egri geng a felnőttek szokásos mozgójárdás útjára lépett. Múltkor láttam egy nyolcfős fotót erről a korról, már csak egy ember él az akkori csapatból. Nem voltak a barátaim, de mindig elszorul a szívem, ha ilyen brutalista jelet küld az élet és arcul csap a valóság.
Én teljesen atipikus utat kezdtem járni, magamban kezdtem el fújni. Egy barátom figyelt nekem, később sokkal többen, de egyedül kentem a vonalakat. Mivel nem ismertem a sodorvonalat (akkoriban se internet, sem graffitis újságok nem voltak), ezért teljesen sajátságos stílust építettem fel, ami talán még ma is látszik nyomokban. Úgynevezett graffitis klubba csak 10 év múlva léptem be, addig sorvezető nélkül alkottam.
Ez a tevékenység, mondhatni sport, ugyanolyan függőséget alakít ki, mint bármi más, hallom ezt másoktól is.
Van egy barátom, aki a korai időszakunkban szintén Egerben graffitizett, aztán elnyelte New York 24 évre. Mikor hazatért Pestre, szinte azonnal nyomott egy taget valahova, úgy, hogy Amerikában egyszer sem festett sehova, ami azért sokat elmond.
Pont emiatt, mert sok történetet láttam, megannyi sorsot, függőséget (mert mások valahogy nem voltak olyan szerencsések mint én, és hozták a rendszerváltás kamaszainak minden szerencsétlenségét, ahol a halál nem kaszával, de aratógéppel dolgozik, dolgozott), meglehetősen nagy empátiával vagyok embertársaim iránt. Nem mondom, hogy nem idegesítenek alkalmanként dolgok, de ha kicsit fókuszálok, érteni vélem a hülye viselkedések mozgatórugóit. Legyen az mániákus gyűjtő, motoros, testépítő, iszákos, drogos, csajozós Adonisz Géza testben, okoskodó, mind-mind valahol csak egy biztonságot adó mozdulatsorba kapaszkodik, hogy ne csússzon ki a lába alól a talaj. Nekem ez a képzőművészet.
A korábbi illegál graffitit – ami azért elég sokáig elkísért, és csak a szerencsén múlt és a jó lábaimon, hogy nem lett komolyabb bajom belőle –, magam mögött hagyva, szépen megszelidültem. Már nem akartam mindenhol ott lenni, jöttek a gyerekek, tanár lettem... Értik... Szóval ekkor jött a street art, ahol tárgyakra kezdtem festeni, kitenni erre, arra, amarra. Így megmaradt a sport feelingje, a hobbim, de már nem volt rizikófaktor. Amellett nem akartam olyan szánalmas torzó lenni, mint azon negyvenesek, ötvenesek, akik zenei fesztiválokon elhízva, részegen okoskodnak a kamaszoknak és titokban kinevetik őket a hátuk mögött. Megvolt a helye annak az életútnak is, de már másban vagyok, igaz a parázs nem hunyt ki a hamu alatt.
Skóciában egy tető- és csatornapucoló cégnél kezdtem melózni. Nem ez volt az álmom, de sajnos a realitás ez volt, az elitiskola tanárából segédmunkás lettem, elfogadtam. A munkánk abból állt, hogy a házakra felmásztunk, húszméteres tetőlétrával, és nagynyomású vízsugárral lemostuk a koszt, a mohát, amitől a ház csillogóvá, frissé vált, jobban lehetett értékesíteni. Százával mostam le házakat hat év alatt, a szakma mesterévé váltam. Hogy ne bolonduljak be a monotóniába, igyekeztem minden alkalmat megragadni az alkotásra. Könyvet írtam, csináltam a street artot, olvastam, vezetés alatt érdekes beszélgetéseket hallgattam, szóval nem nyelt el a 8 óra munka (néha 12), 8 óra pihenés lyuk.
Egyik nap egy skót sráccal lettünk kirendelve egy házhoz, hatalmas üvegház mögötte, vakartam ahol nem viszketett, hogy ezt hogy csináljuk meg. Aztán telepítettem a gépeket, harsogva dolgozó mosógép, ami feltépte a piszkot és a mocskot, létrák, tetőlétra. Két napig tornáztunk fenn, extrém produkciókat bemutatva, de egyre szebb lett a kégli. A tulajdonos boldog volt, etetett, itatott.
Az utca téglából volt kirakva, és én nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy fessek rá valamit.
Már nem egyszer fordult elő, hogy hatalmas állatokat festettem, illetve mostam vele a tégla-, burkolókő utcába. Hatalmas méretű lények voltak: egy nyuszi, futó kutya, jobbára aranyos lények. Mindig jó volt a fogadtatás, pedig a mérete miatt általában csak a tetőről látszott igazán az alkotás. Azonban az emeleti ablakok is mutattak valamit, szóval a lakók ott vigyorogtak, soha senki nem szólt még érte.
Mondtam Frank kollégámnak, hogy figyeljen csak. Lementem az utcára, a srác a tetőnyergen üldögélt fenn, és valami 15 perc alatt, egy arányos és aranyos kutyust futottam, rohanó pózban. A skót csávó hangosan röhögött, integetett, hogy ez fantasztikus! Ahol ő ült, minden részlet patentül látszódott, de szerintem a földről is látszott, ha valaki kicsit figyelt a vonalhalomra.
A kép úgy készült, hogy a nagynyomású vízzel egyszerűen lemostam a piszkot az útburkolatról, és inverz képet adott ki. Hibázni nem lehetett, figyelni kellett, honnan mosok le, mert visszacsinálni már nem lehetett.
Elkészült a kép, a tulajdonos megköszönte a munkánkat, adott borravalót, természetesen a művem nem látta az ajtóból, ahol istenhozzádot mondott nekünk. Kocsiba beültünk, irány haza, pár óra múlva hív a magyar kolléganőm az irodából.
– Valér, óriási balhé van, valami kutyát festettél az utcára??? Igaz?
– Öööö, sajnos igen, de nagyon aranyos lett...
– Hát nem mindenki osztja ezt, valami utcabeli szólt a tulajnak, aki a főnökkel akar beszélni. Valér, mit csináljunk, eddig azt hazudtuk, hogy nincs benn!
– Mit csináljunk? Nagyon dühösek?
– Nagyon, ki akarták hívni a rendőrséget is...
– Basszus, mondjuk ez nem graffiti, egyszerűen hézagosan lemostam a koszt az utcán, érted...
– Valér, én szeretem amit csinálsz, de valamit lépni kell, mert minket is kirúgnak, ha kiderül, hogy fedeztünk... Te bolond vagy teljesen!
– Mi legyen?
– Megígértem az embernek, hogy holnap, szombaton visszamégy és lemosod az egész útszakaszt, ez jó? valamit ki kellett találnunk az irodában, már mindenki ezzel foglalkozik, csak a főnök nem tudja...
Bólintottam, szívtam a fogam, de mit volt mit tenni, szombaton reggel begurultam a kis utcára. A tulajdonos végülis udvariasan várt, mondta, hogy nem is őt zavarta, pár hisztis utcabeli csinálta a balhét, de azért tényleg nem normális ez, mossam vissza, s akkor nem csinálnak ügyet.
Nagyon megalázó volt a helyzet, olyan mint amikor kukit fest a táblára az ember és ráparancsol a tanárnéni, hogy mossa le, meg kap egy beírást.
Beröffentettem a gépet és úgy három óráig tartott, amíg az utca teljes egészét lemostam, valami 19 méter hosszan és teljes szélességében. Égett az arcom, micsoda szégyen, hogy az a hisztis, kövér kispolgár elégedetten vigyorog a függöny mögött, mert kijönni persze nem mer, dölyfösen mosolyog, issza a teáját, mindjárt megy bevásárolni a délutáni sorozata előtt... Micsoda szégyen, ide jutottam.
Lassan elfogyott a táv, a piszkos vörös utcaképben egy nagy téglalap alakult ki, amely élénken világított, az utca eredeti pompáját villantotta fel egy részen. Együtt szürkült be a lakók élete és az őket körülvevő miliő. Nézem a kész téglalapot, érzem, hogy valaki néz, nem tudom honnan, de bámul.
Vettem egy nagy levegőt, és a képzeletbeli nagy vászon alá, amely fényességével uralta a teret és az utcát, elkezdtem odaírni, hatalmas betűkkel: BANKSY.
Gyorsan kész lett az aláírás, a gépemet betoltam a teherkocsiba, csaptam be az ajtót, hisztérikusan röhögtem, vinnyogva integettem a tulajnak, aki kiintett az ablakból, de nem értette jókedvemet. Pattantam be a vezetőfülkébe, tolattam, gáz!
Valami tíz percnyire jártam, amikor csörgött a telefonom, a titkárság volt az, Timi hangja ütötte meg a fülem.
– Valééééééééééééééééééééééééééééérrr!!!!!!!!!!!!!!!
