Ebben az időszakban, Egerben egy Bronx feliratú graffiti tűnt fel egy híd alatt, én napokig csak arra lógtam, néztem a vonalakat, a színeket, teljesen megcsapott! Később tudtam meg, hogy a Chebronx Dragons graffitis crew első munkáját láttam, amelyet aztán követtek az újabb és újabb hatalmas képek, hihetetlen színvilággal. Erről is később értesültem, hogy a festékeket már nyugatról hozták ezek a srácok, akik hamis jegyekkel utaztak szerte szét (lásd a Kék Pelikán című filmben), ezért nem értettem, honnan vannak ilyen színeik?!
A sors fintora, hogy ez a baráti társaság is teljesen felbomlott, elkallódott, s ez a keménykötésű, vidám, az ördögtől sem félő, negyvenfős egri geng a felnőttek szokásos mozgójárdás útjára lépett. Múltkor láttam egy nyolcfős fotót erről a korról, már csak egy ember él az akkori csapatból. Nem voltak a barátaim, de mindig elszorul a szívem, ha ilyen brutalista jelet küld az élet és arcul csap a valóság.
Én teljesen atipikus utat kezdtem járni, magamban kezdtem el fújni. Egy barátom figyelt nekem, később sokkal többen, de egyedül kentem a vonalakat. Mivel nem ismertem a sodorvonalat (akkoriban se internet, sem graffitis újságok nem voltak), ezért teljesen sajátságos stílust építettem fel, ami talán még ma is látszik nyomokban. Úgynevezett graffitis klubba csak 10 év múlva léptem be, addig sorvezető nélkül alkottam.
Ez a tevékenység, mondhatni sport, ugyanolyan függőséget alakít ki, mint bármi más, hallom ezt másoktól is.
Van egy barátom, aki a korai időszakunkban szintén Egerben graffitizett, aztán elnyelte New York 24 évre. Mikor hazatért Pestre, szinte azonnal nyomott egy taget valahova, úgy, hogy Amerikában egyszer sem festett sehova, ami azért sokat elmond.
Pont emiatt, mert sok történetet láttam, megannyi sorsot, függőséget (mert mások valahogy nem voltak olyan szerencsések mint én, és hozták a rendszerváltás kamaszainak minden szerencsétlenségét, ahol a halál nem kaszával, de aratógéppel dolgozik, dolgozott), meglehetősen nagy empátiával vagyok embertársaim iránt. Nem mondom, hogy nem idegesítenek alkalmanként dolgok, de ha kicsit fókuszálok, érteni vélem a hülye viselkedések mozgatórugóit. Legyen az mániákus gyűjtő, motoros, testépítő, iszákos, drogos, csajozós Adonisz Géza testben, okoskodó, mind-mind valahol csak egy biztonságot adó mozdulatsorba kapaszkodik, hogy ne csússzon ki a lába alól a talaj. Nekem ez a képzőművészet.
A korábbi illegál graffitit – ami azért elég sokáig elkísért, és csak a szerencsén múlt és a jó lábaimon, hogy nem lett komolyabb bajom belőle –, magam mögött hagyva, szépen megszelidültem. Már nem akartam mindenhol ott lenni, jöttek a gyerekek, tanár lettem... Értik... Szóval ekkor jött a street art, ahol tárgyakra kezdtem festeni, kitenni erre, arra, amarra. Így megmaradt a sport feelingje, a hobbim, de már nem volt rizikófaktor. Amellett nem akartam olyan szánalmas torzó lenni, mint azon negyvenesek, ötvenesek, akik zenei fesztiválokon elhízva, részegen okoskodnak a kamaszoknak és titokban kinevetik őket a hátuk mögött. Megvolt a helye annak az életútnak is, de már másban vagyok, igaz a parázs nem hunyt ki a hamu alatt.
