A 19. században gepárdok tízezrei szaladgáltak az afrikai szavannákon, az elmúlt körülbelül száz évben azonban a számuk ijesztő mértékben csökkent, míg mára már körülbelül mintegy 7100, vagy annál is kevesebb példány maradt. Többek között ezt is megtudtam, miközben Riana Van Nieuwenhuizennel, a Cheetah Experience alapítójával és tulajdonosával sétáltam a gepárdok kifutói között egy forró napon Dél-Afrikában, ahová önkéntesnek érkeztem 2024 októberében.
Riana 2006-ban indította útjára a gepárdok etikus tenyésztésével foglalkozó projektjét; ekkor vásárolta meg az első gepárdját, Fielát.
Miközben róttuk a köröket a kifutók között, azt mondta; akkor még fogalma sem volt arról, pontosan mi lesz az elképzeléséből, de már azzal is megelégedett volna, ha mindössze egy gepárdot sikerül kemény munka árán szabadjára engednie a vadonban.
A munkájára szükség is van, hiszen a veszélyeztetett fajokat nyilvántartó vörös lista szerint a világ leggyorsabbjának tartott állatainak száma még most is évről évre csökken. Bizonyos országokban, például Kongóban vagy Nigériában pedig már teljesen kihaltak.
Dél-Afrika az egyetlen ország, ahol a maga 1200 példányt számláló állományával a gepárdok számának csökkenése az elmúlt években nemhogy megállt, de az állomány valamennyire még bővült is. Ehhez azonban emberi beavatkozásra volt szükség; a gepárdok genetikai sokszínűsége ugyanis az alacsony számuk miatt gyakorlatilag teljesen megszűnt. Ennek viszont nem a mostani helyzet az oka, hanem kutatások szerint feltehetően az, hogy a faj egyszer már a kihalás szélére sodródott. A 10-12 ezer évvel ezelőtti jégkorszakot mindössze hét példány élhette túl: ők népesítették be újra Afrikát gepárdokkal, és mivel azok egymás között keveredtek, valamilyen formában mindannyian rokonai egymásnak.
Genetikai változatosság hiányában a kölykök igen magas számban hullanak el a születésüket követően. Hajlamosak a betegségekre, rendellenességekre, így a faj abban az esetben sem biztos, hogy túléli a következő évszázadokat, ha mostantól kezdve nem veszélyezteti a klímaváltozás, az élőhelyük csökkenése és az orvvadászat.
Riana szerint, a Cheetah Experience-hez hasonló szervezetek azt tudják tenni, hogy egymástól minél távolabb élő gepárdokat próbálnak „összehozni” és tenyészteni.
Mesterséges megtermékenyítés helyett ez úgy működik, hogy a különböző szervezetek időről időre úgymond kölcsönadnak egymásnak állatokat. Ezek aztán egymástól kerítéssel elkülönített kifutókban élnek, de lehetőségük van arra, hogy ismerkedjenek, és ha a gondozóik úgy látják, hogy két állat érdeklődik egymás iránt, egy közös kifutóba helyezik őket.
A megtermékenyítés minden esetben természetes módon történik, de még így sem biztos, hogy az összes születő gepárdkölyök megéli a felnőttkort. Előfordul például, hogy koraszülöttek, vagy valamilyen egészségügyi problémájuk van.
A látogatásom ideje alatt, 2024 októberében és novemberében összesen hat gepárdkölyök élt a Cheetah Experience gondozásában. Köztük Rafiki, aki 2024 januárjában született koraszülöttként. A testvérei nem élték túl az első éjszakát, őt azonban cumisüvegből az önkéntesek és állatgondozók felnevelték, mostanra pedig már borzas fejű, hosszú, vékony lábú tinédzser gepárdként száguldozik három másik alomból született kölyökkel; Pearllel, Poseidonnal és Flounderrel.
Ezek a kölykök feltehetően felnőttként is a szervezet gondozásában maradnak majd, mivel a hármasikreket az anyjuk egy idő után elutasította, így szintén emberi kéz nevelte fel őket.
Egy másik kifutóban azonban Charlie és Ezekiel az anyjuk mellett, természetes körülmények között nevelkednek. Emberrel csak az etetések alkalmával találkoznak, így, ha minden jól alakul, az ő esetükben lehetőség lesz arra, hogy felnőttként szabadjára engedjék őket.
Erre valószínűleg egy ellenőrzött területen, például egy nemzeti parkban fog sor kerülni, ahol a lehető legjobb körülmények között, de vadon élhetnek és szaporodhatnak majd.
Mivel sem képzett állatgondozó, sem szakember nem vagyok, önkéntesként én leginkább fizikai munkával és az állatok iránti szeretetemmel tudtam a szervezet és a gepárdok segítségére lenni. Például takarítással, húsfeldolgozással, vagy a kölykök szórakoztatásával.
„Mindig úgy ülj le, hogy a hátadat nekitámasztod valaminek. Így még véletlenül sem tudnak hátulról rád ugrani” – magyarázta Ute, a szervezet egyik dolgozója Rafiki, Pearl, Poseidon és Flounder, a négy kölyök kifutójában.
Miközben ott ültem velük, a három testvér épp egy plüss kígyót rángatott, míg Rafiki elmélyülten tépkedte a tollakat egy madárból, amely gyanútlanul épp a kifutójukban szállt le és így a gepárdkölyök prédája lett.
Simogattam a puha szőrüket, miközben úgy kergették az eldobott labdáimat, mint a kiskutyák, azzal a különbséggel, hogy néhány hónapon belül házőrzők helyett ők a világ egyik legveszélyesebb ragadozóivá válnak, akár másodpercek alatt 110 kilométer/órás sebességre is gyorsulhatnak majd.
A futtatásukra szükség is van, amiért külön futópálya felel a szervezetnél. Ide cammogott be az egyik délután Bijue, akit mindössze egy körön keresztül érdekelt a damilra tűzött tollcsomó, utána inkább a sárga, száraz susnyás felé vette az irányt.
De olyan gepárdok is élnek a szervezet gondozásában, akik a vadonban halálra lennének ítélve. Például a látássérült Love, aki a nevéhez hűen dorombolva bújik bárkihez, aki betér hozzá. De itt született 12 évvel ezelőtt Faith is, aki néhány napos korában agyhártyagyulladást kapott és lebénult.
A nevével ellentétben nem sokan jósoltak neki reményteljes jövőt, Riana és a többi gondozó kitartó ápolásának köszönhetően azonban felgyógyult, hosszú hónapokig tartó fizioterápiát követően pedig járni is megtanult. Igaz, nem úgy, mint a többiek.
A végtagjai nyújtottak és merevek, így a sétálása leginkább katonás menetelésre hasonlít, de képes futni, jó étvággyal eszi a számára külön elkészített darált húst. Bosszankodva tápászkodik fel és áll tovább, amikor megunja az őt szeretgető önkéntesek társaságát.
