Karsai Dániel alkotmányjogász mindössze egy évvel volt fiatalabb nálam. 2022-ben diagnosztizáltak nála az ALS betegséget. Ez a kórság a központi idegrendszert gyalázza meg, idegsorvadást okoz, és a vége felé az ember már enni sem tud egyedül. Dániel felismerte, hogy ez egy méltatlan halál, és élete végéig küzdött azért, hogy emberi méltósággal távozhasson. Valószínűleg csupán egyike volt azoknak az embereknek, akik nap mint nap hasonló gondolatokat fogalmaznak meg magukban.
Dániel bátor volt és szót emelt a halál feletti szabad döntés mellett, sajnos hasztalanul. Pedig nem volt más vágya csupán, mint békességben távozni. Nem engedték. Fittyet hánytak a sorsára. A strasbourgi bíróság elutasította a kérelmét. Valószínűleg olyan kínok közepette halt meg, amit én még elképzelni sem merek, és fel sem foghatom azt a fájdalmat, amin keresztülment.
Halál. Az egyik legősibb szavaink egyike.
Ha hangosan kimondjuk ezt a szót, szinte kileheljük közben a lelkünket. Hangzása kemény, végérvényes.
Ha egy pillanatra eszünkbe jut a legrégebbi magyar szövegünk, a Halotti beszéd és könyörgés, abban is megtaláljuk ezt a passzust: halálnak halálával halsz. Vagyis háromszor leheled ki a lelkedet, mert három a magyar igazság. Ugye, milyen rémisztően szép?
Ilyenkor eszembe jut Szerb Antal: Utas és holdvilág című regénye. Íme egy passzus.
„A civilizált társadalomban a halál egészben véve a tabufogalmak közé került. Nem illik beszélni róla, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, a hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem. Ez a civilizáció védekezése a szörnyű veszedelem ellen.”
Pedig a halál után is lehet vágyakozni…
S hogy mennyire nehéz meghozni egy döntést, ami végérvényes, és az élet végét jelenti?
Egyszer kerültem ilyen élethelyzetbe. Bár nem egy ember sorsa felett kellett az eutanáziát választanom, hanem egy kis állat életében. A kicsi teremtmény rákos megbetegedésben szenvedett. Amikor kiderült a betegsége, elmondták az állatklinikán, hogy vagy két hét, vagy maximum fél év van hátra. Aztán vége. Négy hónap adatott meg nekünk. Reggel és este gyógyszereket kapott. Bár minden nap egy ajándék volt, amíg még itt volt velünk, de a szívünk összeszorult amikor láttuk, hogy hétről-hétre gyengül, majd napról napra soványodik. Olyan rángatózásai voltak nem egyszer, hogy azt gondoltuk, innen nincs visszaút. Háromszor láttuk visszatérni a halál torkából, mert az élni akarása határtalan volt. Viszont a test egyszer csak elfárad, és feladja. Összesorvad, zsugorodik, töpörödik, aszalódik, míg végül elszáll belőle a lélek.
Az egyik szombati napon már nagyon rosszul volt a házi kedvencünk. Nem evett, nem ivott. Tudtuk, hogy döntenünk kell. Innen már nem hozható vissza egy szép, teljes élet. Autóba ültünk, és megérkeztünk az állatorvosi rendelőbe. Megvizsgálták és amikor közölték, hogy egy hét leforgása alatt elvesztette a súlyának a felét, biztosak voltunk benne, hogy itt a vége. A doktornő elmondta, hogy két lehetőségünk van: hazavisszük, talán még egy hétig életben marad, gyógyszerekkel tudjuk némileg csökkenteni a fájdalmait, és jó esetben szépen elalszik, vagy most véget vetünk a szenvedéseinek és az eutanáziát választjuk. Az utóbbi mellett döntöttünk. Nem szerettük volna, ha még hetekig szenved és kínok közepette leheli ki a lelkét. Ültünk a váróban, kaptunk még egy kis időt. Körülöttünk tengerimalacok, kiskutyák, egy pici cica, akit oltani hoztak, mert egy németjuhász kicsit megkóstolta. Nekik nem életről és halálról kellett dönteniük.
Ültünk a férjemmel a váróban, Barbara, a kis patkány a karjaimban a puha kis takarójába bebugyolálva, és mintha egy teljesen más burokban lettünk volna, mint a többiek. Az elbúcsúzás és az elengedés egy különös lelkiállapot. Egy kis csend, egy pici nyugalom kell, hogy lecsukhasd a szemeidet, hogy meglásd azokat a szép pillanatokat, amik csak tiétek és végigkísérnek, amíg egyszer Te is lehunyod a szemed örökre. Próbálunk a szépre, a jóra fókuszálni, miközben meghasad a szívünk, és potyognak a könnyeink. Hiszen mi még itt maradunk, miközben tudjuk, hogy a másiknak mennie kell és megkönnyebbül az út végén.
A halál olyan dolog, ami a különbözőségeink ellenére összeköt minket, hiszen mindannyian, kivétel nélkül meghalunk egyszer.
Ez egyetemes és megmásíthatatlan tény.
Talán egyszerűbb azoknak, akik viccelni tudnak a halállal, talán könnyebb azoknak, akik úgy beszélnek a halálos betegségükről, mintha egy tőlük különálló, harmadik személy volna. Talán mindenkinek lesz egy stratégiája halála előtt, amivel megkönnyíti a földi távozást.
Ezt a folyamatot még nem ismerem, hiszen még élek és egészséges vagyok.
Sajnos hazánkban a gyógyíthatatlan betegségekben szenvedők még nem dönthetnek életükről, de bízom benne, hogy Karsai Dániel ügye elindított egy folyamatot, hiszen mindenkinek joga lenne méltósággal távozni a földi létezésből. Az élet különös iróniája, hogy a kis állatom élete felett rendelkezhetek, a sajátom felett viszont nem hozhatok döntést egy reménytelen élethelyzetben.
