Az NKS zenekarnak van egy száma, amiben az otthonról énekelnek. Amikor meghallgattam először Skóciában, bizony megtöröltem az orrom. Tűpontos a fogalmazás, kivándorlásról, ennek hátteréről, érzelmekről.
Egy barátom azt mondta, túl teátrális, jómagam nem osztottam nézetét.
Megint itthon vagyok, hosszú évek után, Egerben állok a sarkon, nézem a filmszínház, egykori életem díszleteit. Olyan mint Etyeken, vagy Hollywoodban egy felépített díszletváros, de véget ért a meló, hazamentek a szereplők, ördögszekeret kerget a szél a Sátántangóban. Olyan impulzív volt ez a település! Hallom a hangokat, a hajdani gördeszkapálya romjai mellett Akkezdet Phiai-koncert elhaló hangjait, az egykor országos hírű MÁS klub előtt látom magam gurgulázva nevetni. Most a ledőlt támfal romjait nézem, ráomlott az egykor tíz milliókból épült játszótérre, egy ukrán frontnapló díszlete.
A pataknál a galéria zárva, itt söröztünk régebben, ajtaja leszakadva, gazos az udvar. A Dobó téren négy embert látok szombaton délben.
Amikor a beszédeket tartottam, az internetadó elleni tüntetések kapcsán, tele volt a tér, most négyen isszák a kannás bort a padon.
Érdekes kontraszt, szomorú a szívem, keresem a szereplőket, de senki nincs mellettem, csak a kisfiam és az unokaöcsém fogják a kezem, mondják, együnk fagyit, nem akarom letörni a bili fülét, nem merem megmondani nekik, nincs rá lehetőség. A főutcára kimegyek, volt osztálytársam cukrászdája zárva, egy barátommal találkozom a régmúltból, szemetet szed, zsákba, csatlakozik hozzám. Megkérdezi, nem kellemetlen-e vele mutatkoznom, mondom neki, kérlek, ne mondj ilyet. Nagyon szíven üt, inkább hagyjuk ezt a részt, rójuk a kilométereket. Elmeséli, mennyire jól lehet keresni az új visszaváltós rendszerrel, mesél az akadékoskodó rendőrökről, a versenyről, szégyellem magam, tudom, azért is hallgatom érdeklődve, mert meg fogom írni. Hümmögök, olyan mint egy paródiajelenet.
Egyszer ezzel a barátommal, akivel az első graffitiket festettük, 17 évesen, a Csebokszári lakótelep trafóháza mellett álltunk. Ott volt Sziszkó, Guba, Zoli meg én. Zolit kiállítottuk az útra, figyelni a forgalmat, a másik két ember mellettem nézelődött, jómagam festettem a graffitit, egy hatalmas viking fejet aki azt kiabálja, „Meg ne fogd a tehén farkát!” Gyorsan futott a spray-s kanna a falon, színeztem, húztam a kontúrokat, sietni kell, nem szerettünk volna rendőrökkel találkozni. Egyszer, véletlenül hátra pillantok, Zoli az út mellett bámészkodik, tőle valami 5 méterre egy rendőrkocsi parkol és két járőr néz minket meredten. Megfagy a levegő, pisszentek a két barátomnak, döbbenten fordulunk meg, kezemben a kannák, egy sárga meg egy fekete, finoman leejtem őket a földre. Halkan köhintek, majd erősebben Zolinak…
– Zoli!
– Mi van?
– A rendőrök!
– Hol?
– Előtted! Zoli, előtted!
– Nem látom!
Dermedten nézünk barátunk sziluettjére a sötétben, Sziszkó kicsit már hangosabban szól oda Zolinak.
– Zoli, neked mi van a szemeddel?
– Otthon hagytam a szemüvegem… Nem látok!
– Hányas?
– Kilences!
Döbbenten nézünk össze, Gabi azt motyogja, ezt nem hiszem el, a rendőrök közben már lehúzták az ablakot, érdeklődve hallgatják a párbeszédet, amikor az Üvegtigris filmet néztem, akkor ismertem rá erre a jelenetre. Kicsit megakad a beszélgetés, én a lábammal arrébb rúgom a kannákat, a barátaim sziszegve szitkozódnak, de senki nem mer mozdulni, a rendőrök pedig egy hangot nem hallatnak, bámulnak rendületlenül. Zoli forog, nem mer elfutni, nem tudja, merre van az egyenes. Szólok.
– Zoli, megyünk!
– Oké, merre menjek?
– Gyere felénk, késő van, indulunk!
Zoli bádogember mozgással fordul meg, tipeg felénk, én felemelem a hátizsákom, lassított felvétel. Elindulunk. Nem futunk, nem futunk, ezt mantrázzuk félhangosan, megteszünk 100 métert, senki sem kerget minket. A mai napig nem értem, mi is zajlott le ott, később hetekig fuldokolva nevetve meséljük az akkor már ikonikus sztorit az ismerőseinknek.
Állok a barátom mellett, zavarban vagyunk. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy megálmodtuk.
Beszélgetésünk véget ért, az utolsó pillanatban harapom el a kérdést, hogy kisegíthetem-e egy összeggel, aztán meg azon aggódom, hogy nem tettem fel a kérdést. Nem lehet jól kijönni egy ilyen helyzetből, kezet fogunk, valahol harangoznak. Megkérdezem, tudja-e, hol van a galéria, ahol egy barátnőm ad órákat gyerekeknek, habozás nélkül mutatja a csengőt, pont a ház előtt állunk a Mekivel szemben. Semmi baj, Valér, mondja a barátom, semmi baj, ez lett, megveregeti a vállam, kezet fogunk, megsemmisülve állok a kapuban, nézek utána, bölcsen zárta le a beszélgetést, nekem nem ment.
A magániskolában azonnal változik a dinamika, harsány hölgy ölelget, éppen most kapta meg a helyi Prima Primissima-díjat, szobrászművész, a párjával oktatják a gyerekeket. Bevezet, gyermekeimet leülteti, teát kapnak, beinvitál a terembe, elmondja a tanulóknak, ki vagyok, hahotázva meséli a kalandjainkat, mennyit baromkodtunk anno, mikor még voltak Egerben, voltak… emberek. Festek gyors képeket a fiataloknak, és a srácok ülnek körülöttem és beszélgetünk, és… Én megint tanár vagyok, és olyan jó, szépen szólni, biztatni a fiatalokat, mesélni a befektetett energia szükségszerűségéről. Az egyik fiatalember képregényrajzolónak készül, s olyan okosan kérdez. Otthon vagyok, félek, ki kell majd mennem ebből a teremből, megint szembenézni azzal, hogy nem vagyok már tanár, megint realizálom, milyen ügyesen megkapaszkodtam külföldön, de egy szeletem itt ragadt, a légypapírba tapadva, s hiányzik e szelet a tartárból. Lehet mégoly sok gyertya a tortán, cukor, konfetti, de anélkül a szelet nélkül, sosem lesz egész ez az egész történet. Egy órát maradok, mennem kell, véget ért a kurzus, mindenki hazamegy ebédelni, állok az utcán, Kundera könyveiből ismerem ezt az érzést, olvasni jobb volt, benne lenni rettenetes.
Egyszer Edinburgh-ban, pár éve, mikor időszerű bevásárlásomat ejtettem meg a helyi graffitiboltban, az eladó szórakozottan fordul felém, miután kiszolgált filcekkel.
– Van itt egy leveled.
– Nekem? Milyen levelem, haver?
– Egy hölgy hagyta itt, hónapokkal ezelőtt, de régen nem voltál, nem tudtam átadni, tessék, itt van!
Átvettem a papírt, leültem egy padra, kibontottam.
„Kedves Valér! Nem tudom, emlékszel-e rám, a 13.B osztályból vagyok a Kati. Ott a baloldalon ültem. Akartam neked mondani régebben is, hogy lehet azt hitted, nem figyelek, de hallottam, mit mondtál akkor. Mikor arról beszéltél, az élet nem fehér és fekete, jó, avagy rossz… Értettem mit mondtál, hogy kergessük az álmainkat és legyünk szabadok. Én érettségi után kiköltöztem Liverpoolba, ott élek, hosszú évek óta és azt hiszem, jól vagyok. Képzeld, feljöttem ide turistáskodni a párommal, itt parkoltam le a bolt mellett. Ahogy fordulok meg, látom a kirakatot, azonnal felismertem a képekben a stílusod, Egerben a húgomnál van 8 képem tőled, amiket az utcákról szedtem össze anno. Szóval felismertem a cuccaid, bejöttem és kérdeztem az eladót, hogy lehet-e az, hogy ezeket egy magyar festette, mondta, hogy igen, és adott is ingyen egy képet a kollekciódból, annyira megérintette a dolog. Meséltem neki arról, hogy a tanárom voltál, s hogy mennyit tanultunk tőled! Köszönöm utólag is a munkád, és minden jót kívánok az életben!”
Ölembe ejtettem a levelet, az eladó nem mert megszólalni, valami öt percig nézem a padlót.
– Nem baj ugye, hogy adtam egy képet neki?
Fejemmel intek, hogy dehogy, köszönöm haver, köszönöm!
Nézem magam, az embert, aki sárosan, télen a tetőn küzd, hogy el akartam menekülni, de nem lehet elbújni a múltunk elől. Intek az eladónak, kiszaladok a boltból.
Állok a sarkon Egerben, a két kisfiúval, fagyit akarnak. Elmegy egy taxi, felismerem, karaokekocsija volt egykor, egyszer mikor szilveszteri buliba vitt, valami tíz éve, az Only You-t énekeltem részegen Ritusnak, a feleségemnek. Most más kocsija van, egyensárga, már nem olyan egyedi. Szépen formázódik a világ. Megyünk haza, az érseki palota frissen festve, kertje mintha Versailles-i lenne, ott is mennyit ültünk régebben, a kertben. Régebben a város lüktetett, és koszos sárga volt ez az ódon épület, mint egy kis elhanyagolt szigete a városnak. Most ez a legformásabb ékszerdoboz, egy hámlott falú épület előtt, egy sánta koldus segít parkolni a sofőröknek, integet, mutatja, hol van hely! Olyan, mint az integető rákok.
„Az a baj a valósággal, hogy nincsen hozzá háttérzene, kérdés, hogy átérzed-e?!” Ezt énekelte Akkezdet Phiai sok éve a gördeszkapályán. Most értettem meg.
