Az NKS zenekarnak van egy száma, amiben az otthonról énekelnek. Amikor meghallgattam először Skóciában, bizony megtöröltem az orrom. Tűpontos a fogalmazás, kivándorlásról, ennek hátteréről, érzelmekről.
Egy barátom azt mondta, túl teátrális, jómagam nem osztottam nézetét.
Megint itthon vagyok, hosszú évek után, Egerben állok a sarkon, nézem a filmszínház, egykori életem díszleteit. Olyan mint Etyeken, vagy Hollywoodban egy felépített díszletváros, de véget ért a meló, hazamentek a szereplők, ördögszekeret kerget a szél a Sátántangóban. Olyan impulzív volt ez a település! Hallom a hangokat, a hajdani gördeszkapálya romjai mellett Akkezdet Phiai-koncert elhaló hangjait, az egykor országos hírű MÁS klub előtt látom magam gurgulázva nevetni. Most a ledőlt támfal romjait nézem, ráomlott az egykor tíz milliókból épült játszótérre, egy ukrán frontnapló díszlete.
A pataknál a galéria zárva, itt söröztünk régebben, ajtaja leszakadva, gazos az udvar. A Dobó téren négy embert látok szombaton délben.
Amikor a beszédeket tartottam, az internetadó elleni tüntetések kapcsán, tele volt a tér, most négyen isszák a kannás bort a padon.
Érdekes kontraszt, szomorú a szívem, keresem a szereplőket, de senki nincs mellettem, csak a kisfiam és az unokaöcsém fogják a kezem, mondják, együnk fagyit, nem akarom letörni a bili fülét, nem merem megmondani nekik, nincs rá lehetőség. A főutcára kimegyek, volt osztálytársam cukrászdája zárva, egy barátommal találkozom a régmúltból, szemetet szed, zsákba, csatlakozik hozzám. Megkérdezi, nem kellemetlen-e vele mutatkoznom, mondom neki, kérlek, ne mondj ilyet. Nagyon szíven üt, inkább hagyjuk ezt a részt, rójuk a kilométereket. Elmeséli, mennyire jól lehet keresni az új visszaváltós rendszerrel, mesél az akadékoskodó rendőrökről, a versenyről, szégyellem magam, tudom, azért is hallgatom érdeklődve, mert meg fogom írni. Hümmögök, olyan mint egy paródiajelenet.