- Az elmulasztott pillanat

„Agárdi Péter sokkal bátrabb szerző, mint amilyen kultúrpolitikus” – vetette fel a Nemzeti Irodalom-történelmi emlékezet című könyv csütörtöki bemutatóján Földes György, ezzel a közönség kuncogását okozva. Az MTA doktora, a Politika-történeti Intézet Lukács György-díjas volt főigazgatója, történész kénytelen volt átvenni a moderátor szerepét Soltész Mártontól, aki a szerdán leesett hó miatt csütörtökön délután is késő MÁV jóvoltából nem ért időben az Írók Boltjába – a hírrel derűt keltve az emeletet dugig megtöltő közönség soraiban. Köszöntője elején Agárdi Péter irodalom-, eszme- és művelődéstörténészi életművéből négy kötetet emelt ki, az 1982-es, Fejtő Ferencről, a tíz évvel később Mónus Illésről, valamint a Kunfi Zsigmondról szóló kötetet, végül a 2015-ben megjelent Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847–2014. című művet, és munkáit, amelyek az örök kortársról, József Attiláról szólnak. Aki „az 1945 utáni összes értelmiségi nemzedék számára iránytű valamilyen módon még azok számára is, akik tagadják az ő úgymond elsőségét a magyar politikában” – mondta Földes György.

„Agárdi Péter irodalom- és esztétikafelfogása szerint nem tekinti az irodalmat társadalmi funkció nélkül, sőt etikai felelősség nélküli tevékenységnek” – tette hozzá Földes György, hangsúlyozva, hogy mennyire tud azonosulni ezzel. Az elmúlt 15 év tanulmányaiból összeállított kötet meghatározó témája az államszocializmus irodalomszemlélete és művelődéspolitikája. Szereplői: Aczél György, Donáth László, Fejtő Ferenc, Gyurkó László, Hárs István, Heller Ágnes, Illés László, Király István. Továbbá az első lakitelkiek 1979-ből, Lengyel András, Nyers Rezső, Pándi Pál, Sziklai László, Tverdota György, Veres András, Vitányi Iván.

Habár a kötet objektivitásra törekszik, Földes szerint „a cím és a tartalom nem teljes összhangban van egymással, mert bár igaz, hogy mindenki foglalkozott a nemzettel a felsoroltak közül, valójában a kötet címének azt kellett volna választani, hogy Védőbeszédek. A védőbeszédek mindazok védelmében, akiket itt felsoroltam” – fogalmazott. Majd azzal folytatta, hogy Magyarországon igenis éltek olyan baloldali értelmiségiek, akik hittek abban, hogy a szocializmus valóságos válasz a világ problémáira és ennek jegyében törtek előre vagy kötöttek vállalható, illetve vállalhatatlan kompromisszumokat. „Akarva akaratlan Agárdi Péter maga mellett is beszél mint baloldali értelmiségi” – de Földes szerint ez jót tesz, és nem hátráltatja az ügyet.

A vállalható, vagy vállalhatatlan kompromisszumok és döntések adhatták volna a közös gondolkodás és beszélgetés fő témáját, ha az ott lévők partnerek lettek volna ebben. Ám – bár az időközben befutó Soltész Márton irodalomtörténész, a Kertész Imre Intézet tudományos igazgatója, a Tokaj-Hegyalja Egyetem tudományos főmunkatársa elmesélte, hogy mekkora távolságot kellett megtennie Csalog Zsolt életművének ifjú kutatójaként az 1975 és 1985 között az MSZMP kultúrpolitikusaként fontos döntéseket kezdeményező és hozó bölcsész Agárdi Péter felé – nyugtázták: a különböző, és egyre kevésbé fekete-fehér értékrendek nem akadályozták az együttműködést. Agárdi – aki kiemelte, szándéka szerint nem védőbeszédet írt – mégis szembenézett mindezzel a lelkiismereti dilemmákkal is küzdő figurákról szóló kötetében, és arra hívta fel a figyelmet, mennyire igazságtalan a stemplizés. Majd hangsúlyozta: mennyire fontos elhárítani annak látszatát, hogy a baloldali értelmiség nemzetellenes.

A vállalható vagy vállalhatatlan kompromisszumokról és döntésekről szóló érdemi beszélgetésre a könyv mellett hiába kínálkozott újabb – akár a katarzis esélyét is nyújtó – alkalom. Már csak azért is, mert ott ültek az 1983-as, a magyar kulturális és közéletet felrázó Mozgó Világ botrány főszereplői. Az 1975-től nemzedéki fórumként megjelenő folyóirat főszerkesztői pozíciójából Kulin Ferencet 1983-ban váltotta le a hatalom. „Jelképes értékűnek tartom azt, hogy a rendszerváltást követő évtizedekben csak egy-két év óta jutottunk el oda Agárdi Péterrel, hogy megpróbáljuk tisztázni, hogy mi is történt velünk, meg közöttünk” – vezette fel mondanivalóját Kulin Ferenc. A hetvenes évek elején egy diákkörben voltak, de leváltásához „a közvetlen információkat Aczélék nem föltétlenül a Mozgó Világból, hanem Agárdi Péter megjegyzéseiből, vagy tájékoztatásaiból merítették” – írta körbe a történteket, a talán évtizedek múltán elvárható történelmi rálátás és távolságtartás igénye nélkül Kulin. Majd hozzátette: később Agárdi azt nézte, civil mivoltában hogyan tud segíteni neki. „A személyes barátság megerősítésén kívül nem jutottunk el sem nemzet-, sem világpolitikai, sem ideológiai kérdésekben a közös nevezőig, ez nyitva van” – tette hozzá Kulin Ferenc mindamellett, hogy azon a politikai oldalon van, amit a kormány képvisel.

Agárdi Péter reagálásában egyrészt felhívta a figyelmet, hogy ott ül a közönség soraiban P. Szűcs Julianna is – akit 1984-ben neveztek ki a leváltott Kulin posztjára – másrészt elmondta, hogy nem bánta meg, hogy közreműködött Kulin Ferenc leváltásában, mondván: „Az volt a történelmi helyzet, hogy ezt a fiatalos kezdeményezést, amelynek persze nagyon sok vitatható mozzanata volt, az akkori pártállami politika teljesen annullálja, vagy pedig sikerül véráldozatokkal, de egy reformerebb és baloldali orientációjú folyóiratot létrehozni.” P. Szűcs Julianna nem szólalt meg, és bár említődött, hogy az értelmiség politikai, társadalmi és közéleti súlya mennyire csökken a körülmények miatt, nem beszéltek arról sem, hogy ennek lehet-e oka – és mennyiben – maga az értelmiség.

Igaz, mindez inkább tudományos konferenciák, tanulmányok és az erre hivatott viták feladata, nem pedig egy könyvbemutatóé.