Gyerekkorunkban mindannyian hallgattunk meséket, alig vártuk estéről estére, hogy megjelenjen a gonosz sárkány és megkapja a büntetését, győzzön a legkisebb királyfi, ki a fele királyságot és a boldog szerelmet is megtalálja, vagy a legkisebb királylány (lehetőleg hányatott sorsú) a végén aranyos ruhában a herceggel együtt irányítsa az aranyalma-kertet. Általános tényként forog közszájon, hogy a mesék jótékony hatással vannak a fejlődő gyerek életére, gondolataira, fantáziájára, a teljes, alakulóban lévő világképére. Kisgyerekként teljesen reális életvitel az, hogy jónak kell lenni, mert akkor megjutalmaznak és nem szabad hazudni, mert az úgyis kiderül és büntetést kapunk.
Így szocializálódunk az óvodában és ilyen nyílt, tiszta lélekkel masírozunk az iskola folyosóján. Aztán ott ér minket általában az első csapás, hogy amikor megosztjuk az uzsonnát egy másik éhes szájjal, akkor általában a mi hajunkba kenik a margarint róla… Ha nem áruljuk el, hogy ki rúgta be az ablakot foci közben, rajtunk verik le… Hogy hiába viszünk csokit az egész osztálynak, a végén nekünk nem jut belőle… Mindenkinek vannak ilyen történetei, amikor először kellett csalódnia az általánosnak hitt értékekben és aztán olyanok is, amikor elkezdett először füllenteni.
A boldog gyermekkor legboldogtalanabb pillanata az, amikor rájövünk, hogy az élet nem mese és nem mindig happy end. És ami igaz, hogy harc az egész, és mindig mindenkivel harcolunk, jóval, rosszal, gonosszal, édessel, keserűvel, mindennel.
Úgy nagyjából 20 éves korunkra, amikor már mindenkit szeretünk és utálunk egyszerre, és a hormonok sem folynak ki a fülünkön, stabilizálódik a világképünk és elindulunk azon az úton, ahol a lehető legönazonosabban szeretnénk élni. És itt ezen a ponton buknak bele a világba azok, akik hisznek a mesékben. Őket bélyegzik meg, hogy furcsák, hogy különcök, hogy naivak, hogy bolondok.
Ami gyermekkorban oly fontos volt, a mesevilág, innentől kezdve teherré válik, és akik eddig sulykolták, hogy fontos ez a fajta műveltség a gyereknek, most csak azt hajtogatják, hogy ideje lenne felnőni és kilépni ebből, mert ledarálnak és megsemmisítenek.
Igen, érnek csalódások és fájdalmak, nagyok, kicsik, közepesek. Szerelmi ügyekben, munkával vagy családdal kapcsolatban és minden lehetséges módon. Te meg csak mész előre és rendíthetetlenül hiszel abban, ha jól és helyesen cselekszel, akkor egyszer elnyered méltó jutalmadat és megköszönik, viszont szeretnek, ők is segítenek. Ez hellyel-közzel megtörténhet és érhetsz el mikrosikereket, de valahogy az igazi áttörés és a beigazolódás egyre csak késlekedik.
Ilyenkor mit teszünk? Próbálunk állítani az életszemléletünkön, és a buktatókkal egyenesen következik, hogy hitünket veszítjük, nem bízunk már, nem nyílunk meg, akár tudattalanul vagy tudatosan bezárunk, kétkedve figyeljünk a körülöttünk zajló eseményeket és a körülöttünk köröző embereket. Egyre gyakrabban jut eszünkbe a mondás, hogy ingyen ebéd nincs, és már ha valaki önzetlenül közelít felénk, vagy egy-egy projektben segít, akkor gyanúsan méregetjük és kérdezgetjük, hogy mibe fog ez nekünk kerülni, akár anyagi, akár lelki vagy szívbéli fizetséggel. Ilyenkor, mivel elnyomjuk a bennünk lévő igazi énünket és vágyunkat, a világ felé önkéntelenül létrehozunk egy olyan stresszfaktort, ami idővel, ha kezeletlenül marad, felzabál minket, ellepi a mindennapjainkat és megbénítva ficánkolunk az élet hánykolódó tengerén egy kis lélekvesztőn és csak a vad hullámokba dobáljuk a kikötő kötelet.
Vagy mit tehetünk még? Megkeményítjük a szívünket, felvesszük a körülöttünk élők viselkedését és már nem találjuk fontosnak az igazi kapcsolódásokat, észre se vesszük a valódi szépséget és célt a világban. Megtanulunk keménynek lenni, megbosszuljuk mások viselkedését random helyzeteken és embereken, és sikeresen becsatlakozunk az egymást bántás viharos körforgásába. Sikeresen kizárjuk a gyengédséget, az érzelmeket, de itt megint csak a személyiségünk és a lelkünk bánja a látszólagos sikereket.
Tehetünk úgy is, hogy magunkra húzzuk a világ nehéz takaróját, elbújunk és ideig óráig próbálunk túlélni a felhők felett. De a felhők felett bármennyire is szebbnek és viharon felülinek tűnik az élet, ott bizony hideg van és az általános kihűlés vár ránk.
Megpróbálhatjuk a legnehezebb utat, hogy szembenézünk a tükörképükkel és felvállaljuk magunkat. Számot vetünk azokkal a tulajdonságainkkal, amiket szeretünk magunkban és amik a kezdetektől fogva velünk vannak. Ha hiszünk a mesékben, higgyünk továbbra is, de meg kell tanulnunk kezelni a csalódásokat, meg kell tanulnunk az érzékenységet erővé változtatni, a gyengédséget hatalommá, a kedvességet eszközzé, a segítőkészséget pedig egy olyan fegyverré, amivel legyőzhetjük a démonainkat. Figyeljünk a környezetünkre és nyitott szemmel tartsuk közel azokat, akik hasonlóan gondolkodnak, mert vannak ilyenek, és ha olyan emberekkel vesszük magunkat körül, akik szintén hisznek a mesékben, akkor a jó tényleg elnyeri méltó jutalmát és a rossz meg elszáll a szélben, feldolgozva. Ne legyen bennünk harag és düh, mert azzal csak magunkat mérgezzük.
Fontos, hogy úgy éljük le az életünket, hogy azok legyünk akik vagyunk, és még ha bolondnak, bogarasnak és furcsának is tartanak minket, akkor se bánjunk soha semmit, amit megtettünk. Inkább legyünk arra büszkék, hogy ott állunk az árboc mellett, és hajózunk egy olyan világ felé, ahol nem lapos a föld.
