„Azoknak a valóságát, akikről itt szó lesz, nem merítik ki a róluk elmondottak” – figyelmeztet bennünket a szerző. A mű ugyanis autobiográfiai, vallomásos jellegű, benne valóságos személyek szerepelnek. Nem árt, ha utalunk tehát arra az evidenciára, hogy minden irodalmi szöveget fikcióként kell olvasnunk. Az elbeszélő még akkor sem azonos a szerző mindennapi egójával, ha az alkotás kulcsmotívumai tényleg személyes élményekből származnak, vagy ha épp maga a szerző játszik a határok látszólagos átjárhatóságával.
„Prágában fogantam, ahol anyám az ösztöndíjából tartotta el apámat” – a memoár (kellő öniróniával) innen indul. Meg onnan, hogy az anya számára kezdetektől fontos volt „az átlagosak feletti triumfálás”. Ez az ambiciózusság mozgatta az elbeszélő gyermekéveit, majd ez sarkallta kivételes teljesítményekre: már 18 éves korában verseskötete jelent meg, antológiákban szerepelt, interjúkat adott. Utólagos önkritikája szerint magabiztosan elegyített „bájos csacskaságokat bennfentes szakszerűséggel”. Az önjellemző részekben a hajdani kislányos kellem radikális elutasítása miatt nagyítódnak fel a kellemetlenebb, barátságtalanabb vonások.
Mivel a középpontba épp ez az értékrendbeli metamorfózis kerül, a szöveget fejlődésregényként is olvashatjuk. A készen kapott minták, normák elleni lázadás aztán az életmód, a viselkedés szinte valamennyi szféráját átalakítja, de a leglátványosabban a magánélet benső köreiben manifesztálódik: a tartós párkapcsolatban élő elbeszélő váratlanul belebonyolódik egy alkalminak tűnő viszonyba, amiből aztán sodró szerelem lesz. A véletlenek összjátékát tudatos választás követi, mivel a műbeli én igyekszik minél tovább fenntartani ezt a háromszöget. Amiben benne van a közös vergődés fátuma is: „Az én hibám, sajdul a mellkasom, hogy mindkettő harmadiknak érzi magát mellettem” – vádolja (nem egészen alaptalanul) önmagát az elbeszélő.
A partnerek kénytelenek megbékélni a feszélyező helyzettel, törékeny egyensúly jön létre. Idővel az egyikük fokozatosan spiritualizálódik, szinte a kanti tiszta ész inkarnációjává lényegül: a narrátor intellektuális igényeinek ő az igazi társa. A másik, az „elátkozott királyfi” adja viszont a létezés önfeledt örömét, a testiség élvezetét. A teljességet együtt képviselik. – Bonyodalom persze, mindig akkor támad, amikor a kettő közötti határ elmosódik, amikor a „fakírszerűnek” láttatott szellemi embernek nagyon is evilági vágyai támadnak, a naturbursch fiatalemberről pedig kiderül, hogy lelkileg igencsak sérülékeny, gyámolításra szorul. (A szerelmi háromszög próbatételei Thomas Mann híres elbeszélését, Az elcserélt fejeket idézhetik fel bennünk.) S mint az életben is, az emelkedett és a banális között gyakran csak hajszálnyi a különbség.
A tagadás új formája akkor jön létre, amikor a hatalom úgy döntött, hogy lerombolja az elbeszélő alma materét, a Színművészetit. A passzív rezisztencia ekkor aktívba csap át, az egyetemfoglaló akciók, a stratégiai és taktikai egyeztetések jó ideig minden energiát lekötnek. A „freeSZFE” részletes krónikája a memoár legizgalmasabb részei közé tartozik. A narrátor tanulságosan dokumentálja, ahogyan az események előrehaladtával az álláspontok differenciálódni kezdtek. Kicsiben – némi iróniával konstatálhatjuk – ugyanaz történik, mint minden klasszikus forradalomban: megjelennek a mérsékeltek és a radikálisok, a kompromisszumra törekvők és a hajlíthatatlanok. Az elbeszélő a következetes forradalmárok szűk köréhez tartozik, a nagyobb kockázatoktól sem riadna vissza. Illúziónak ítéli a békülékenyek reményét, szerinte egy „betonfallal” nem érdemes egyezkedni. A megalkuvók miatti tehetetlenség pedig olyan indulatokat gerjeszt, melyek – mutatis mutandis – újrateremtik a jakobinus terror logikáját: ha a „nép” nem akar szabad lenni, akkor kényszeríteni kell rá.
Mindeközben a narrátor régebbi, énközpontú mentalitását mindinkább felváltja a másokkal való szolidaritás. Társa vagy a szűkebb-tágabb közössége érdekében a narrátor végül kész lesz az önfeláldozásra, fáradozásai azonban többnyire kudarcot vallanak.
A különféle sikertelenségek motívumai már többek értelmezésében szerepeltek. Persze, ezekkel sem árt óvatosaknak lennünk: az alkotások tekintetében a kudarcelemek a korábbi – immár könnyűeknek látott – sikerekkel állnak reflexív viszonyban, az elbeszélő tehát mintegy lefokozza jelenbeli teljesítményét, amit viszont Zsótér Sándor vagy Enyedi Ildikó jónak értékel.
Magától értetődik, hogy az elbeszélő beavat minket alkotómunkájába. Részletesen szól például a hatalmas Foster Wallace-regény fordításának metodikájáról, vagy arról, hogy a feladat végül miként fajult lélekölő nyűggé. Filmes és színházi rendezéseinek története a visszaemlékezést időről időre afféle műhelynaplóvá változtatja. A narrátor önképe szempontjából ezek a produktumok fontosak ugyan, a szöveget azonban (ezt mások sem hagyták szó nélkül) még akkor is elnehezítik, ha az elemzés/értelmezés a szerző erősségei közé tartozik. Nem érthető továbbá, miért vált a narráció egyes szám első személyről egyszer csak harmadikra, majd vissza. Ráadásul az E/3 esetében nem mindig világos, hogy az „ő” kire vonatkozik (ezt Margócsy István is kifogásolta)
A memoár fiatal művész-értelmiségiekről szól, a megszólítottjai is főként e pályakezdő nemzedék tagjai lehetnek. A nemekkel és az igenekkel, a tiltakozás vagy a belső emigráció gesztusaival az elbeszélő számukra kínál mintákat a méltó megmaradáshoz. A Goethe-i dilemmát – „mag vagy-e avagy a héj” (Eörsi István fordítása) – elsősorban nekik kell eldönteni.
Infó: Kemény Lili: Nem. su/cure-sale, 2024.
Infó: Kemény Lili-est. Műsorvezető: Gyárfás Dorka. Közreműködik: Márkos Albert (cselló) Bolcsó Bálint (elektronika). Műpa, 2025. január 10.
