– Az identitás témája talált önre, vagy ön a témára?
– Egymást találtuk meg. Orosz származású vagyok, Magyarországon nőttem fel, Amerikában végeztem felsőoktatási tanulmányaimat és ott voltam PhD hallgató is. Ezért mindig érdekelt az identitás kérdése, és a disszertációmban is azzal foglalkoztam, hogyan alakulnak ki többes identitások, hogyan tudnak fennmaradni, hogyan formálódnak nemzeti környezetekben. A családom 1988-ban jött Magyarországra. Hároméves voltam. Az ikertestvéremmel kettős identitásban nőttünk fel. Sokszor kérdeztek minket – kiskorunkban és felnőttként is –, hogy orosznak érezzük-e magunkat vagy inkább magyarnak. Mindkettőnek. Orosz iskolába is jártunk, magyarba is, sosem éreztem, hogy az egyik identitás a másik kárára menne. A gyerekeimet is így nevelem. Nekik hármas identitásuk van, mert a férjem kanadai. Fontosnak tartjuk, hogy a három identitás egymást táplálva tudjon létezni.
– Az 1990-es években nem volt nehéz Magyarországon orosznak lenni?
– Nem emlékszem komoly kellemetlenségekre. A nevem miatt az iskolában néha Kártyának csúfoltak, mert furcsa volt a gyerekeknek a nevem. Arra is emlékszem, hogy amikor először láttuk a a „Ruszkik, haza!” képet a történelemkönyvben, akkor voltak osztálytársak, akik ezzel is csúfoltak, de abban a korban talán nem értettük pontosan, hogy ennek mi is a történelmi jelentősége. Ami még kiemelhette a másságot – a karácsony. Mi sosem ünnepeltünk karácsonyt, nagyon sok orosz a mai napig az új évet ünnepli, akkor jön a Gyed Moroz (Télapó). Egyik nap az iskolába menet az ikertestvéremmel elhatároztuk, megpróbálunk nem kilógni a sorból. Ha kérdezték, kitaláltunk mindenféle ajándékokat, hogy azokat kaptuk karácsonyra. Visszagondolva, sokat tehetett volna a tanárunk is annak érdekében, hogy érzékenyítse az osztályt: vannak, akik másképp és máshogy ünneplik a karácsonyt. De magyarul jól beszéltünk, pár kulturális dolgon kívül nem volt semmi, ami kívülre helyezett volna minket.
– A szüleihez képest önnek miben változott az orosz identitása?
– A szüleim nem beszélnek folyékonyan magyarul, ezért talán csak részben tudtak integrálódni, de ez is változott az idővel. Ők a Szovjetunióban nőttek fel, sok minden oda kötötte őket, mint a szüleik, a barátaik. De egyre kevesebb a kötelékük nekik is Oroszországgal, és azt látom, hogy egyre inkább Magyarország válik az egyetlen otthonukká. Régebben mi is erősen kötődtünk Oroszországhoz, míg a nagyszüleink éltek, nagyon sokat jártunk ki. Most nehezebb a helyzet, az utóbbi években nem is voltunk Oroszországban. De azért a kulturális intézmények, rendezvények segítenek őrizni a kapcsolatot. Az Orosz Kulturális Központ, orosz nyelvű iskolai programok, vagy az orosz nyelvű könyvvásár. Most nagyon nehéz orosz könyvekhez és más tananyaghoz jutni, kintről nem lehet rendelni.
– Hogyan tudná meghatározni a magyar–orosz identitást?
– Az én fejemben a kettő szervesen összekapcsolódik. A többes identitás általában komplexebb rálátást ad dolgokra, mivel lehetővé teszi, hogy egy személy különböző társadalmi szerepeit és kultúráit figyelembe véve formáljon véleményt. Szerintem csak a javára válhat az embernek. Volt lehetőségem kint maradni Amerikában, de szeretünk Magyarországon élni, itt megélhetjük a többes identitást, ami a családunk számára fontos. A magyar társadalmi életbe, oktatási szférába beleadom minden tudásom, tanítok, kutatok.
– Azért a két történelmi tudat bizonyos pontokon ütközik egymással.
– Ez nálam határozottan nem politikai, mint inkább kulturális, nyelvi kettős identitás. A történelmi események esetleges eltérő interpretációja pedig inkább az érdeklődésemet kelti fel, minthogy zavarna. Mikor az iskolában a tatár invázióról tanultunk, a magyar könyv azt hangsúlyozta, itt állították meg a tatárokat, míg az orosz azt, hogy a nagy orosz hátország biztosítása miatt kellett meghátrálniuk. De ezek nem okoztak számomra problémát. Sőt, nagyban motiválta a történelem iránti érdeklődésemet, későbbi doktori tanulmányaimat és kutatói munkámat.
– A rendszerváltás után mi változott meg az orosz identitásban?
– Alapvető változások történtek. Megszűnt a szovjet identitás, bár a szüleim generációja, ha megkérdezik, inkább szovjetnek érzi magát. Ám ez egyre ritkább, amit jól mutat, hogy egyre több az ellenségeskedés a volt szovjet népek között. Most nincs olyan ideológia, amely igazán összekötné őket. Oroszország jelenleg egy kapitalista állam. Amit az oktatásban a tananyag felépít az identitásról, a pilléreit tekintve is teljesen más, mint a szovjet. Azt sugallja, az orosz állam egy erős alakzat a geopolitikai térben.
Már Jelcin is felismerte egy új nemzeti identitás kialakításának szükségességét, ami Putyin hatalomra kerülése után még hangsúlyosabb kérdéssé vált: Milyen értékek mentén építsünk fel egy új, megváltozott rendszerű országot? Történelmi előzményként a cári vagy a szovjet Oroszországra lehetett támaszkodni.
Valahova vissza kellett nyúlni, és választékosan a különböző időszakok leghősiesebb eseményeire, illetve ideológiáira támaszkodik a jelenlegi rezsim. Például a jelenlegi rendszer szerintem nagy ihletet látott a cári hármas ideológiai alappillérekben, úgymint a pravoszlávia, az egyeduralom és a népiség. Oroszul: pravoszlavije, szamogyerzsavije, narodnoszty. A képletet még I. Miklós művelődésügyi minisztere, Szergej Uvarov alkotta meg. Lényege, hogy az uralkodó, a vallás és a nép szerves közösséggé olvad össze. Egymásra támaszkodnak, ami feltétlen lojalitást kíván. A lojalitás az államhoz ma alapértékké vált. Olyan értékek mentén történik a visszanyúlás a cári Oroszország ideológiai gyökereihez, amelyek valamilyen formában folytonosnak mondhatók, átnyúlnak korszakokon. Ilyen az államhoz való lojalitás is.
De a pravoszlávia már egy nehezebb pont, hiszen az országban több tradicionális vallás is jelen van, szabadságukat biztosítani kell, részben éppen híveik lojalitásának megszerzése miatt. Illetve nagy számban vannak ateisták is az országban (részben a szovjet politika miatt). Mint ahogy az új identitást sem nagyon lehet orosznak nevezni, hiszen kétszáznál is több nemzetiség él Oroszországban. Ezért állampolgárait hivatalosnak nem orosznak (russzkij), hanem oroszországinak (rosszijanyin) nevezik. Tehát inkább olyan identitást kell kiépíteni, amelyhez kapcsolódni tudnak a tatárok, csecsenek, ingusok, baskírok, udmurtok és más népek is.
– A cárizmus alapértékeire építve hogyan alakítható ki egy össz-oroszországi identitás?
– November negyedikét hoznám fel példának, ami 2005 óta a nemzeti egység napja. 1612 őszén űzték el a lengyeleket Moszkvából, amivel lényegében lezárult az orosz XVII. század zavaros időszaka. A mai értelmezés szerint az esemény üzenete, hogy a győzelmet az idegenek, a nem oroszországiak fölött egy vegyes nemzetiségű nép egysége érte el. És persze fontos benne a Nyugattól való elhatárolódás is, amely szinte tradicionális eleme az orosz értékrendnek.
– Milyen pont mentén támaszkodott a szovjet ideológiára?
– A szovjet korszakból a második világháborús győzelem emléke erőteljesen él tovább. Megemlékezések, tankönyvek, állami ünnepek, múzeumok – és sok más „színtere” van a Nagy Honvédő Háború (ahogy ezt Oroszországban nevezik) emlékének. Ezzel pedig a háború és annak emlékezete szervesen beágyazódott az orosz nemzeti identitásba, mint egy olyan nemzet, amely felszabadította és megmentette Európát. Fontos az is, hogy ez az esemény nemcsak a háború végeredményére, hanem az orosz (szovjet) nép áldozataira, hősiességére és elszántságára is épít, így olyan képet alakít ki a nemzetről, amely hangsúlyozza a nemzeti büszkeséget és a szuverenitás védelmét. Így ebben ott van a tradicionális „orosz eszmének” egy alapeleme, a felszabadító nép képzete.
– A szovjet ideológiában még volt nyitottság az európai felvilágosodásra.
– A szocialista ideológia alapjaiban nemzetközi jellegű, és fontos eleme a társadalmi emancipáció, főleg a cári elnyomás alatti társadalom felszabadítása, az egyenlőség megteremtése. A szovjet politika soknemzetiségű volt – ezt képviselte az szovjet állam kezdeti éveiben is. Ezzel kapcsolatban egy kisebb példát hoznék fel: kutatásaim során foglalkoztam a romák történelmével is. A húszas évek Szovjetuniójában jelent meg először az írott romani nyelv, voltak roma iskolák, megalapították a máig híres moszkvai Roma Színházat.
– Az új oroszországi identitás miért zárkózik el a Nyugattól?
– Nagyon sok oka van, ebből néhányat említenék. Ebből a szempontból mérföldkő, ami az 1990-es években történt. Ekkor terjedt el Oroszországban a „gyermokratyija” szó. A „gyermo” szart, szemetet jelent. Az oroszok ekkoriban a nemzeti értékek teljes elárverezésével, hiperinflációval, az oligarchák felemelkedésével szembesültek, ami a demokrácia és a gazdasági reformok nevében történt. „Hozzuk a nyugati tanácsadókat, kis türelem, és jön a jó világ.” Amikor a rubel elértéktelenedett ’98-ban, akinek volt valamije, sokan azt is elvesztették.
Miközben az újgazdagok nagy vagyonokat vittek ki az országból, a fizetésekből, a nyugdíjakból nem lehetett megélni, rezsit fizetni. A Nyugatnak megint felerősödött egy negatív képe az emberekben, nem „demokráciára”, hanem stabilitásra vágytak. Putyin ezt ígérte nekik, és sokak szerint bizonyos szinten meg is valósította.
– De hát az oligarchák megmaradtak…
– Egy részük. Amely lojalitást fogadott az államnak. A többiek közül sokat fosztottak meg a vagyonától, sokan mentek el az országból, gyilkosságokra is volt példa.
– Még így sem teljesen világos, miért fogadja el a társadalom ezt a szintű Nyugat-ellenességet.
– Első kérdés az, hogy mit ért a társadalom a „Nyugat” alatt. Mint már beszéltük, a ’90-es években nyugati mintára igyekeztek újjászervezni az országot. A 2000-es évek elejétől változott a helyzet, 2014 óta még inkább: ettől kezdve erőteljesen elzárnak minden nyugati diskurzust Oroszországban. Egyre inkább kölcsönösen Európában és Amerikában is kizárják az orosz nyelvű kultúrát és diskurzust a közéletből (erről több újságcikk is beszámolt).
Egyébként meg nem egyértelmű, hogy mindenki csak Európát és Amerikát hibáztatja, sokan kritikus szemmel követik a belpolitikát. Sokféle ellenállást is lehet látni. Az utolsó választásokon előfordult, hogy tintát öntöttek szavazódobozokba, volt, ahol fel is gyújtották őket.
Tapasztalható elégedetlenség, de az ellenállás ma súlyos következményekkel jár. Elég kemények a törvények, amiket néha szelektíven használnak a társadalom megfélemlítése végett. Olyan sok a korlátozás a szólásszabadságban, hogy nehéz felmérni a közhangulatot, belelátni abba, ki mit gondol.
Például az emberek nehezen beszélnek a valláshoz való viszonyukról, mert hátha megsértik a vallási érzelmek megsértéséről szóló törvényt. Ugyanilyen gátló hatású a külföldiügynök-törvény alkalmazása is. A valódi közvélemény megismerésével kapcsolatban sötétben tapogatódzunk. Szinte minden állami szinten van a külvilág felé kommunikálva. Így maradnak a kiskapuk. A kutatásaim során beszélgettünk civil szerveződések tagjaival, akik például a melegek jogaival foglalkoznak. Nem vállalhatják fel nyíltan ezt a feladatot, ezért hivatalosan valamilyen más tevékenységgel fedezik magukat. Aki nem tud adaptálódni, vagy elhagyja az országot, vagy kockáztatja, hogy börtönbe kerül.
– Az ukrajnai háború súlyosságával mennyire vannak tisztában az emberek?
– Én úgy gondolom, hogy tisztában vannak. Már azért is, mert sokakat mozgósítottak. Szinte mindenki érintett a konfliktusban valamilyen rokonán keresztül. Családok szakadnak szét, mert van, ahol egyik részük Ukrajnában él. A csecsen háború más volt, azt közvetíteni lehetett belső katonai akcióként, és a terrortámadások ellenére sikerült lokalizálni. Az ukrajnai helyzet más. Csak erről is nagyon nehéz őszintén megnyilatkozni Oroszországban. Az akció társadalmi támogatottságáról csak állami statisztikák jelennek meg. Az mindenesetre biztos, hogy az emberek nem számítottak rá, mint ahogy valószínűleg Putyin sem, hogy ez a háború ennyire elhúzódik. Napi szinten érzékelik a nehézségeket, a korlátozásokat. Emiatt sokan mentek el az országból is.
