Szinte senki nincs a vonaton, előveszem egy könyvem, nyílik az ajtó. Egy roma fickó, lila napszemüvegben, fején hatalmas ciklámen parókával, anyósnyelvvel a fogai közt közeledik, egy hatalmas bőrönddel és egy zsákkal. Lehuppan velem szemben, néz. Az egész vagon üres, nem tudok másra gondolni, mint hogy ez akar valamit tőlem, s nekem ehhez nagyon nincs kedvem. Felnézek a plafonra, csak egy másodperc, de észreveszi...
– Zavarok, tesa?
– Nem... csak olvasni szeretnék.
– Te nem olvasni szeretnél, csak zavar, hogy egy cigó leült veled szembe, nem igaz tesókám?!
– Nem zavar, hogy cigány vagy, gyerekeket tanítok, például roma gyerekeket, de olvasni szeretnék.
– Teljesen mindegy mit szeretnél, én inni szeretnék veled, mert megyek fel Pestre, egy szűk, 500 fős családi buliba. Hoztam pár piát, mit iszol tesókám?
Kicsit elgondolkodtam. Ez egy nagydarab tesa, pofon nem kellene, de már kicsit spicces. Megbántani nem akarom, de érzem, balhés a srác. Olyan italt kellene kérnem, azzal a kifogással, hogy én csak azt iszom, ami nem lehet nála, s akkor kifogom a szelet a vitorlából.
– Jó, akkor valami Bordeaux mellőli vöröset szeretnék inni. Töményet nem iszom, sört nem kívánok, borból csak az öreg, testes vereset...csak azt!
– Semmi baj, tesókám – vágja rá, ledőlteti a bőröndöt és kinyitja. A bőrönd tele van itallal, van vagy 60 kiló, mindenféle minőségi tömény, felsőpolcos kavalkád, kicsit keresgél, elővesz egy 10 éves bordeaux-i vöröset, nyitja, pohár kerül elém. Maga bont egy füstös whiskyt, kitölti, koccintunk. Baj van, itt inni kell!
Este, egy meglehetősen futtatott lemezlovassal beszéltem telefonon valami két órát, onnan ismerjük egymást, hogy jó pár éve, egy csapatban festettünk graffitiket különböző fesztiválokon, falakon, galériákban. Ő írt rám, jól esett az érdeklődése messzi idegenbe szakadt kollégája hogyléte felől...
Átbeszéltük a megbeszélendőket, ki hogy van, merre tart az élete, családtagok, karrier, örömök, bánatok. Mesélt róla, hogyan kellett megbirkóznia az egójával, mikor rendezvényeken keverte a zenét, s nem a híres hip hop dj volt, ma nagyon ismert zenekarok zeneszerzője, hanem alkalmazott, nem feltétlenül általa kedvelt zenéket kellett pakolnia a lemezjátszókra, hanem azt, amit megrendeltek, ment a vonatozás az asztalok között, ihaj-csuhaj, dáridó. Én is elmeséltem, hogy nagyon sokszor, főleg az első időkben, amikor kiköltöztünk Skóciába, bizony nehezemre esett jópofát vágni a munkás léthez. Valamiféle arisztokratikus gőg sugározhatott belőlem, afelett érzett bánatomban, hogy kipottyantam a középosztályból, s olyan mocskos, büdös, koszos és végtelenül egyszerű munkákat kellett elvégeznem, hogy belefacsarodott a szívem, nem erre gondoltam, amikor szabadságot kergetve elhagytam Egert. Mind a ketten hümmögtünk, kérdeztem tőle, látta-e esetleg a Telexen Kiss Tibivel a riportot, a Felvonó című műsorban, abban a műsorban, ahol leálló függők mesélik el életélményeiket. Azonnal rávágta, hogy igen, tegnap. Kicsit meglepődtem, magam is ebben az időintervallumban találtam meg ezt a beszélgetést. Az egyik műsorvezető arról faggatta a Quimby énekesét, hogy érezte-e vajon a terápiás csoportban, hogy ő egy kicsit azért több, mint a társai, annak okán, hogy sztár és közismert zenész. Bólogatott hősünk, magam is a monitor előtt és András barátom is Pesten, garzonjában. Magam bele is pirultam, mikor egy podcast beszélgetésben kellett meglátnom magamat, egómat, kivagyiságomat. A monitor előtt esett le, sok konfliktusom oka, hogy gyerekkoromban, a híres értelmiségiek kisfiaként, sokszor megdicsértek, milyen ügyesen is rajzolok, meg jól ment a földrajz, s belém betonozódott, hogy ügyes és aranyos vagyok, tehetséges. András is pont erről vallott, volt egy kis csend a telefonban, mire folytatni tudtuk a párbeszédet.
Ha őszintén belegondolunk, mennyien vagyunk ebben a cipőben?! Mennyien nézünk le embereket, vagy néznek le minket. Nekem volt alkalmam megtapasztalni bőven mind a két szituációt. Párizsban fehér gyerekként egy fekete negyedben éreztem, milyen lehet, amikor a cigányt megbámulják a budai kerületben, egy brüsszeli fogadáson ügyetlenkedtem az angol nagykövet mellett a halkéssel, ahol nyilván senki sem mondott semmit, de éreztem, hogy Matula bácsi vagyok a berekből, Drebin hadnagy a Nagyon különleges ügyosztály sorozatból Erzsébet királynő mellett. Végül is ezek az élmények arra mindenképpen jók, hogy tanulni lehet belőlük, s végeredményben ma már, nagyon tudatos gondolkodással elértem oda, hogy még véletlenül sem gondolok lekezelőt senkiről, vagy ha igen, azonnal igyekszem korrigálni a hibás vágányra futott szerelvényem!
– Szóval akkor beszélgessünk! Hova mégy tesókám, miben vagy?
Elmesélem neki, hova megyek, mivel foglalkozom, majd ő is belekezd. Egyre inkább hitetlenkedve hallgatom útitársam. A csintalan cigány srác apja unszolására, mint fizikai munkás, beiratkozott a dolgozók gimnáziumába. Annyira ügyes volt fizikából meg matekból, hogy az egyik tanár javasolta, ezzel kezdeni kellene valamit, mert semmit nem tanult, de valahogy mindent értett. Beíratta a tanár valamiféle tanulmányi versenyekre, és ott is prímán helyt állt, az érettségi is meglett kitűnővel! Eztán jelentkezett egyetemre, ahol építészmérnök lett, el is végezte, de most éppen petárdát volt árulni a városunkban, mert ebben nagyobb pénz van. Mutatott egy guriga pénzt, amit pár nap alatt csinált, közölte, most megy haza a cigánybálba, viszi a piát is. Megint töltött a borból, ami meg kell vallanom, első osztályú volt.
Valahogy hitetlenkedtem, kettős érzésem volt. A simlis atmoszférájú, de művelten fogalmazó petárda árus valahogy hihetetlen volt a kattogó vagonban. Nagyon óvatosan próbáltam tesztelni, rákérdeztem pár olvasmányra, amiket említett, de olyan részletesen beszélt tartalmukról, hogy elszégyelltem magam, hiszen nyilvánvaló volt, olvasta őket. Vigyorgott a félszegségemen, láthatóan tudta, hogy mit gondolok róla, ettől még nagyobb zavarba lettem, megfogadtam, inkább leharapom a nyelvem, de tobbet nem faggatózom.
Miután változtattam viselkedésemen, azonnal megváltozott a hangulat, sokkal közvetlenebb lett a társalgás. A vonat is egyre inkább megtelt, azt nem mondanám, hogy tele volt, de már nem voltunk egyedül. Útitársam már kétszer megitatta a kalauzt is, aki szabadkozott, de végül elfogadta a kínálást. Gödöllőn már mellettünk ült hat punk, egy félszemű, tupírozott hajú emós (akkor még darkos, vagy Cure-os volt a gyűjtőnevük...), illetve random figurák, akik megkésve igyekeztek kis bogárként a lámpa fénye felé, Budapestre. Nálam akkor már volt egy üveg gin, kigombolt ingben üvöltöztünk az ablakból minden állomáson honfitársainknak, valaki egy csomagtartóba volt begyömöszölve. A punkok a kapaszkodókról lógtak, mindenki kapott egy üveg drága italt, lelki vezetőnk nem foglalkozott anyagi kérdésekkel. A zsákból előkerültek az el nem adott trombiták, kalapok, szemüvegek és parókák, petárdákat robbantgattunk bel és kültéren egyaránt! A Keleti pályaudvaron már mellettünk ült a kalauz is, táskája a földön, üvegből itta a töményet, átkozta a céget, mert erre a járatra osztották be, pedig hivatalos volt valamilyen buliba. A trombita árus azonnal határozott! Eleresztett pár telefont és közölte, mindenki hivatalos a cigánybálba, jön értünk a kocsi. Meg kell mondanom, már olyan állapotban volt a többsége a vagonnak, hogy logikus fordulatnak tűnt a felvetés.
Leszálltunk a peronra a hűs Keletiben. Engem már sokadjára hívtak a barátaim, hogy a Hernád utca nem vár tovább, rohanjak, mert indulás van! Szabadkozásomra a pályaudvaron már senki nem reagált, egy Kusturica film őszinteségével élték a perceket alkalmi barátaim. A főkolompos, ismert paróka, lila szemüveg kombójában, egy kör közepén, trombitából fújta a ritmust, körülötte körtáncot lejtett összekapaszkodva az addig összeszedett kollektíva, mindenki beöltözve, velük forgott a bőrönd, a zsák és az aszeszoárok. A megdicsőült, magát őszintére ivó kalauz, valószínűleg utolsó munkanapján, feje fölött forgatta a kis táskáját, mint cowboy a lasszót, énekelt, kabátját elhagyta, csatakos haja szállt a huzatban, sapkája egy másik vonat tetejére repült.
Ahogy futottam a kijárat felé, tudtam, csak elhatározás kérdése, hogy belevessem magam ebbe a történetfolyamba, de gyáva voltam, a biztosat választottam. Néztem messziről az őrületet és üvöltöttem visszafelé, futtában, a lóról, kiabáltam, BOLDOG ÚJ ÉVET, BARÁTAIM!!! Boldog új évet, barátaim!
