A nézők a munkásosztály tagjai, Edinburgh különböző kerületeiből. Számításaim szerint az emberek fele kórosan elhízott, a másik fele is érintett, talán tíz olyan embert látok a több százas tömegben, akik életkorukhoz képest egészségesnek és sportosnak tekinthetőek. Sokan flitteres estélyiben, mások munkásruhában, edzőruhában, zokni ráhúzva a melegítőre, sok hölgynek műszempilla és felfújt, botoxolt száj, ez most nagyon megy itt.
A gyerekek között is sokan ducik, a táncedzők is nagyon termetesek, láthatóan a modern élelmiszeripar és az egészségtelen életmód kombó hozza a számokat, Béláim!
Éppen azon gondolkodom, ha már itt vagyok, tudok fejben melózni, mi is legyen a következő cikk a Népszavának, melyik érdekes sztorival folytatódjon a folyam?
Kicsit fáradt vagyok, éppen most ért véget az odüsszeia az autószerelővel, aki jó pár nap múlva adta vissza a kocsinkat a sikeres műszaki után. Közben elestem a bicajommal, mikor éjjel mentem hozzá (nyilván lámpa nélkül...) egy szomszédos városba, akkorát pereceltem... Ki kellett cserélni a két kereket is, nem vette fel napokig a telefont, majd ma mondta, hogy vihetem a tragacsot, 600 fontot kellett leszurkolnom érte. Most már nyugodtabb vagyok, a pénzkiadás nagyon nem hiányzott, de ez van, a kocsi kellett nagyon, így is elbuktam egy tetős munkát, mert nem tudtam kimenni terepre a gépjármű hiányában, szóval most már jó.
A táncelőadás este hétkor kezdődött, én hét előtt 1 perccel parkoltam le a hihetetlenül zsúfolt utcán, egy zsákutca szájához.
Boldog vagyok, lehet, hosszú volt ez a hét, de legalább ide időben megjöttem, a kocsit egy nagyon pöpec helyre sikerült parkolni, mert nem lóg ki a feneke az útra, több száz ember olyan ügyetlenül kénytelen parkolni a szűk kis közben, hogy ihajj!
A teremben állok, nézem a tömeget, gondolkodom, hogy mi legyen a következő sztori, mikor a feleségem mellém lép.
– Valér, Leanne késik, most hívott!
– Komolyan?
– Igen, képzeld, az van, hogy ők is késtek, de most befutottak, viszont a kapkodásban összetört egy kocsit az utcán a furgonjával!
– Rettenetes, szegény nő, huhh... Nagyon fáradt lehet... Hol van?
– Kinn sír, Valér, mikor kiszállt, akkor látta, az a mi kocsink volt!
Elkezdek röhögni, aztán sírni, már tudom miről írok a mai kalandban. A legjobb történetek azok, amelyek születésük pillanatában rettenetesek és veszélyesek, de ha túléljük őket, akkor ezeket lehet mesélni, húsz év múlva is.
A Szegedi Egyetemen, a negyedik évben, valami elképesztő három hónapos tanulás után, sikerült megcsinálnom a legújjabbkori egyetemes történelem szigorlatot négyesre úgy, hogy a 160-as évfolyamom 85 százaléka bukott, és a tanárt eltiltották a vizsgáztatástól, annyira megzavarodott a feladatsorral kapcsolatban. Boldogan és szabadon sétáltam a városban, január eleje volt, volt egy hónap szabadidőm. Találtam egy hirdetést az egyetem falán, hogy snowboard tábort szervez a Miskolci Egyetem és még pár hely van, Erdélybe. Azonnal jelentkeztem, egy ismerősöm volt a buszon, úgy döntöttem, ez most nekem jár, megdolgoztam érte, és jól fogom érezni magam.
Egy hét múlva már egy buszon gubbasztottam, tele volt egyetemistákkal, fél nap utazás után leparkolunk egy kis faluban, ahol a Nagy Magyarország egykori legnagyobb sípályálya volt. Kilépek a buszból a deszkámmal, érzem a fenyvesek illatát, madarat lehetne velem fogatni. Imádom Erdélyt, ez egy román lakosságú rész, olyan fantasztikusak a havas hegyek, hogy beleszédülök.
Kiosztottak minket, magánházaknál fogunk lakni, közli az idegenvezető meg a szervező. Mi valami nyolcan egy hatalmas, háromemeletes faépületbe kerülünk, ami egy román határőr tulajdona volt. A téli szezonban egy szobában húzták meg magukat a családdal, köztük egy nagyi és egy kis csecsemő, mi pedig beköltöztünk a kastélyba.
Nulláról kezdem a tanulást a deszkával, de nagy meglepetésemre már három nap múlva egész rendezetten sikerült lesiklani a pályán, és nem az arcomon.
Egész nap kint vagyok, reggel az első vagyok a felvonón, este az utolsó, imádom minden percét! A többiek közül páran az alpesi összetettet a piálásban és szívásban vizionálják. Egy matematikus hallgató Karcsi haverjával már reggel a bárban ül a közeli hotelben, ami a Ceaușescu időkből maradt itt, vörös kárpitjával. Sárga a szemük fehérje, hihetetlen páros. Egy másik, egy történész hallató annyira részeg, hogy rákötözik a szánkóra, úgy engedik le a meredeken. Egyszóval zajlik az élet, esténként egy ház alagsorában van az ideiglenes kocsma, ott veret a hatvan fős brigád.
Valami negyedik este lehetett, amikor annyira fáradt voltam, hogy elnyomott a buzgóság a sportolás után. Éjjel riadok, egyedül vagyok a sötét szobában. Felveszem a cipőim, lesétálok a bárba, hatalmas zaj fogad. Hihetetlenül nagy a hangulat, az én lakóközösségem különösképpen röhög, kérdem, sört hagytak-e, vinnyogva mondják, csak azt, egyikük kinyújtja a nyelvét, kis papír van rajta, ahhha...
Kérdem a srácot, láttak-e már ilyet korábbról, mire azt mondják, nem, Csabika hozta, olyan kicsi, nagy baj nem lehet belőle, eddig nagyon vicces, sajnos nekem nem maradt. Egyre hangosabbak, röhögnek, megy az asztalcsapkodás. Éjfélkor a csapos hirtelen bezárja a bárt, kiraknak minket a mínusz tízbe, a néma faluba, elindulunk haza.
Lakóközösségem teljesen elvesztette a kontrollt, egyre jobban kezdenek megcsúszni, páran rohangálnak, magukban beszélnek, alapvetően jó a hangulat, de én már sajnos látom a sztori Achilles-inát, hogy ugyanis egy LSD-utazás eltarthat 8 óráig is, amiből eddig 1 órát abszolváltak és ott van a határőr, a csecsszopó és nagyi a házban, a család többi tagjával.
Megérkezünk, és azt hiszem, azonnal elveszítjük a csatát. A ház megtelik bolondokkal, én rohangálok embertől-emberig, hiába. Az egyik srác odavánszorog hozzám és mondja, nagyon sajnál engem, de már nincs mit csinálni, elkezd hisztérikusan kacagni és elrohan. A részeges történészt a szánkóról egy cserépből kihúzott fikusszal találom meg a kádban, a lakás összes függönyével, derékig vízben közli, nem hagyhatja el a szigeteket. Egy másik bolond megtalálta egy szekrényben a határőr díszegyenruháját, kitüntetésekkel, és abban masírozik fel-le. Az emeletről verekedés zaja hallatszik, dobognak, köztük a sárga szemű matematikus hallgató. Egy beteg tekintetű makira hajazó kémikus félrevon és közli, gazdagok vagyunk, megtalálta a pénzt! Milyen pénzt te szerencsétlen? Mutatja, több száz márka és rengeteg lej van a kezében.
– Ezt hol találtad te elmebeteg???
– Nem tudom, de valami szekrényben...
Azonnal leesett, hogy ez a család titkos valutaraktára, pánikba esek, ezért börtönbe fogunk kerülni! Elkezdem rángatni a szerencsétlent, de rájövök, ez a legrosszabb út, ő is megijed, elbújik az asztal alá, vacog a foga, beparázott!
– Na… talán nincs akkora baj, gyere kispajtás, próbáljunk rájönni, hol is találtuk ezt a pénzt?!!
Mint egy szanatóriumban Rejtő hőse, úgy beszélek a talajt vesztett emberrel. Rázza a fejét, ő ki nem jön az asztal alól, végre tíz perc után sikerül megfejteni, hol volt a pénz, elveszem tőle, és visszarakom a szekrény legfelső polcára. Ekkor robban a bomba.
A tulajdonos kiugrik a szobából, belekezdene a monológba, de belefagy a szó. Az egész ház lüktet, éppen szembe találkozik a masírozó egyenruhással, aki szalutál. A fürdőszobában Robinson, egy másik éppen akkor gurult le a lépcsőn, az emeletről dobálták konzervekkel. Keselyűs Árpi, aki éppen aznap ünnepelte születésnapját, bukkan fel egy szobából. Bekapcsolt valami acid zenét, teljes hangerővel, maga egy fehér rugdalózóban van, mint egy csecsemő, direkt a szülinapi bulijára varratta, szájában égő cigi, fenekén hatalmas barna folt, amiről én tudom, hogy sár, az utcáról, mikor elesett. Az asztal alatt a bankrabló, teljes a káosz.
A tulaj elkezd üvölteni, hogy most azonnal fejezzük be a bulit, de mivel nincs közös nyelv, nem értjük egymást. Valamiért azt gondolom, hogy a pronto szócska ismételgetése jó lesz, végül is latin nyelv mind a kettő.
Kijön a felesége is, kiabálnak, de kiröhögi őket mindenki, visszamennek a szobába, bezárkóznak.
A buli, végülis reggel hétig tart, addig rohangálok, tüzet oltok, már alig állok a lábamon.
A szoba közepén ülök, Árpi félig szunyókálva cigizik egy fotelben (természetesen szigorúan tilos dohányozni a faházban...), mikor bejön az idegenvezetőnk meg a csoportvezető. Intenek, menjek ki.
– Mi volt ez?
– Majd elmondom, alig élek… Nagyon szétestek a srácok...
– A falusiak kint állnak, nézz már ki!
Az utcán pár baltás román áll, sárga szemű, fekete hajú hegyi emberek, mogorvák. Hideg van, esik a hó és én tudom, baj van.
A tulajdonos közli, azonnal ki kell költöznünk, de a brigádot nem lehet felébreszteni. Kapom a kabátom, elsietek a románok között, akik nagyon csúnyán követik a szemükkel a mozgásom. Elfutok a boltba, éppen nyit.
Az egész felső polc piát kérem, a boltos szerintem már tudja, honnan vagyok, szó nélkül pakol mindent elém.
Visszarobogok az italokkal, a házban az egészet kiosztom a népeknek. A tulajdonos felderül, megölel, egy óra múlva, az egész család az asztalnál iszik, nagyival együtt. Bent vannak a baltás urak is, Keselyűs Árpi, a matematikus, Robinson, és mindenki.
Nagyon jó a hangulat, a ház előtt együtt cigizik mindenki.
Fekszem a hálózsákomban, nézem a plafont.
Állok a táncparkett mellett, nézem a plafont. Kicsit kell kibírni, jó kis sztori lesz ez!
