– avagy anyák napjára szeretettel
Minden családnak megvannak a maga hagyományai karácsonykor. Nálunk az volt a szokás, hogy apám bepakolta december 24-én az öcsémet és engem a Trabantba, aztán később a Zsiguliba, megint később a Suzukiba, és kikocsiztunk Budaörsre a Nagymamához, ahol feldíszítettük a Nagyiék karácsonyfáját. Gyerekként elfogadtuk, hogy a Jézuska nem ér rá idejönni fát díszíteni, csak az ajándékokat helyezi el a fa alatt. Feltételek nélkül hittük ezt a mesét, hiszen a gyerekek hiszékenyek, és egy ideig mindent szentül megfogadnak, amiket a felnőttek mondanak nekik. Úgyhogy hármunk feladata volt a fa csinosítása. Szerettem a Nagymama karácsonyi függőit, mivel még a régi Kassáról származtak, ahol annak idején ugyanezek a díszek ékesítették apámék karácsonyait, amikor hét gyerekkel állták körül az ünneplőbe öltözött fenyőfát.
A kedvencem a papírangyal volt, amit talán dédapámék nyomtattak egyszer a Fő utcai könyvkötészetükben Kassán. Gyönyörű barna hajú angyal volt, hatalmas fehér szárnyakkal és egy csodálatos mosollyal. Az angyal alá került a csillag, ami ugyancsak erősebb kartonpapírból készült, de már kissé megviselt állapotban volt. Akadtak még hungarocell almák és körték, szépséges festéssel, mintha tényleg valódiak volnának. Az égők hosszúkás, fehér gyertyák voltak sárgás fénnyel és csiptetővel kellett a gallyakra helyezni. Szerettem ezeket a díszeket, mert amikor óvatosan a tenyerembe vettem őket, felidézte bennem a meg nem élt múltat, azokra az emberekre gondoltam, akik ugyanígy a kezükben tartották egyszer ezeket a díszeket. Így vált hagyománnyá, hogy a Nagymamánál a karácsonyfát feldíszítettük. Utána megebédeltünk szépen terített asztalnál, gyertyafénynél, majd ünnepeltünk egy kicsit. Elénekeltük a Mennyből az angyalt, és azt a dalt is, amiben Pásztorok szerepelnek, de lehet, a két nóta ugyanaz és a pásztorok a második versszakban szerepelnek. Ezek a hites nóták sosem tartoztak az erősségeim közé. A Kis karácsony, nagy karácsony viszont flottul megy, még ha álmomból felkeltenek nyáron, akkor is el tudom énekelni. Kinek, mi, ugyebár…
Szóval, ünnepeltünk egy kicsit a Nagyinál, aztán hazafelé indultunk. Az öcsémmel az volt a kedvenc elfoglaltságunk, hogy mindenki a saját oldalán számolta a fénylő fenyőfákat a házak ablakai mögött.
Végül az nyert, aki több karácsonyfát látott. Akkoriban még nem voltak neonreklámok, kivilágított utcaszakaszok a belvárosban sem, ezért a fények is elszórtan tűntek fel a város ablakai között. Kislányként azt gondoltam, hogy ahol égnek a fények, ott már járt a Jézuska, ott már együtt van egy család, ott már boldogság van és szeretet, csupán azért, mert együtt vannak. Kislányként, ugye, milyen egyszerű hinni a csodákban!
Otthon minket kisgyerekként egy zárt ajtó várt a negyedik emeleti panellakás egyik szobájában. Ott volt a karácsonyfa, ott laktak a meglepetések, a csodák. A csodák, amik igazából anyámat jelentették egy személyben. Aki mindezt megteremtette nekünk. Anyám egy személyben volt aznap takarítónő, karácsonyfa-díszítő, szakácsnő és maga a Jézuska, aki az ajándékokat becsomagolta, és a fa alatt szépen elrendezte. Egyszer kaptunk egy Kuckó házat, mert abban az évben az volt a sláger. Mint egy kis sátor amit fel kellett építeni a gyerekeknek. Anyám ezt is megcsinálta, és készen várt minket a kis kuckó, csak bele kellett másznunk, és már birtokba is vettük a kis otthonunkat.
Nálunk az volt a rend, hogy amikor megérkeztünk, utána mindenki lezuhanyozott, szép ruhába felöltözött és vártuk a csengettyű hangját, ami azt jelentette, hogy kinyílt az ajtó.
Gyerekként sosem értettem, hogyan csinálják a szüleim. Felnőttként viszont rájöttem, hogy a panellakások ajtaját egy egyszerű csavarhúzóval is be lehetett zárni kívülről. Legalábbis akkoriban. Otthon is énekeltünk, itt már a Kis karácsony, nagy karácsony is repertoárra került. Majd megajándékoztuk egymást, s aztán halászlevet ettünk és egy kis halat majonézes krumplival. Ez volt a menü, meg talán egy kis sütemény.
Akkoriban nekem ez így volt természetes, de felnőtt fejjel nehéz megérteni, hogy bírta ezt az én édesanyám minden december 24-én végigcsinálni. Ráadásul úgy, hogy amikor bontogattuk az ajándékainkat, a szemeiben mindig ott volt a csillogás, az öröme annak, ahogyan mi örülünk. Most már tudom, hogy anyám minden egyes szenteste túlvállalta magát, hogy nekünk minden jó legyen. Ha tehetném, visszaforgatnám az idő kerekét, és azt mondanám neki, hogy csináljuk együtt, vagy inkább ő se csináljon annyi mindent, mert akkor sem lesz semmi baj, ha nem pucoljuk meg az ablakokat, vagy kicsit később mossuk le a fürdőszobában a csempéket. Úgy gondolom, karácsonykor minden anya megérdemel egy extra anyák napját, ahol igazából csak pihenni és szeretni kellene, de akkor sajnos elmarad a csodafelelős.
Éljenek karácsonykor is az édesanyák mindenek felett!
