Valójában ma, az Európai Unió csúcstalálkozóján, papíron december 31-én ér véget a soros magyar uniós elnökség. Június végén európai parlamenti képviselők aláírást gyűjtöttek azért, hogy vegyék el az elnökséget Magyarországtól. Nem jártak sikerrel, de sok értelme nem is lett volna ennek. Nem csak a magyar elnökség hibája, hogy ebben a fél évben alig haladt előre az EU a fontos kérdésekben. Az EP választás után hatalmi vákuum nem keletkezett, hiszen Ursula von der Leyent meggyőző többséggel újraválasztották bizottsági elnöknek. Ám a kezdeti időszakot a szövetségkeresés jellemezte, az egyes frakciók minél befolyásosabb pozíciókra törekedtek a következő Európai Bizottságban. Megerősödött az Európai Néppárt, amely ugyan folytatja a koalíciót addigi partnereivel, a szociáldemokratákkal, a liberálisokkal, kiegészülve a zöldekkel, az EPP azonban nagyobb befolyást követelt magának és esetenként a Giorgia Meloni által fémjelzett ECR frakcióval is összefoghat.
Nem csak az európai intézményrendszer átmeneti állapota az oka annak, hogy némiképp komikus módon több mint két hónappal a soros elnökség kezdete után, október 9-én ismertette Strasbourgban Orbán Viktor a magyar elnökség programját. Az EU vezető intézményei a soros elnöktől együttműködést várnak: a konkrét hatalommal nem járó tisztség egyik feladata éppen az, hogy zavartalanná tegye az ügymenetet. A magyar kormányfő azonban már a kezdet kezdetén jelezte, konstruktivitásra nem hajlandó. A Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknél tett látogatását ugyan még lehetett pozitív jelként értékelni, a Vlagyimir Putyinnál, illetve Hszi Csin-pingnél tett vizitje után azonban az EU vezető tisztségviselői nem győzték hangsúlyozni: Orbán nem az EU nevében tárgyalt.
A magyar kormányfő egy PR bombát akart robbantani azzal, hogy „békemisszió” keretében látogatott el Kijevbe, majd Moszkvába és Pekingbe, miközben mindenki tudta: aligha lehet a béketeremtés a valódi cél, amikor egyetlen államot sem képvisel, csak saját magát és láthatóan fő célja az volt, hogy az EU vezetőjének szerepében tetszelegjen, s Putyin kedvében járjon. Orbán persze hónapokkal később sem ismerte el, hogy a békemisszió csak trükk volt a részéről, sőt azt közölte: ha az EU azt csinálta volna, amit ő mond, akkor már béke lenne. Lázas keresgélés után sem sikerült rábukkanni egyetlen olyan akkor elhangzott mondatára sem, amely tényleg a békét szolgálta volna. Ami pedig Orbán strasbourgi fellépését illeti: nem európai államférfiként lépett fel, sértődöttségét nem leplezve támadta Von der Leyent. A kormányfő nem érzékelte, hogy régi szólamai felett („Magyarországot támadják”) mennyire eljárt az idő.
Amikor az év végén már látszott, hogy a magyar elnökség a kezdeti csinnadratta ellenére semmit sem ért el a béke terén, Orbán ismét tett egy rövid PR körutat, ekkor már a megválasztott amerikai elnökhöz, Donald Trumphoz is ellátogatott. Ám miközben még a magyar „békeköltségvetést” is az amerikai elnökválasztástól tették függővé, s Gulyás Gergely még az egyik kormányszóvivői tájékoztatón is azt állította: Trump január 20-án esedékes beiktatása után minden másként lesz, a magyar kormányfő Mar-a-Lagóból való visszatérése után már elismerte, a békekötés mégsem megy majd – Trump korábbi ígérete alapján – 24 óra alatt.
Ha béke nem is lehet, akkor legyen tűzszünet karácsony idejére, gondolta kormányfőnk. Az ötlet valójában Ferenc pápától származott, akinél december elején járt Orbán Viktor. A pápa a múltban már nem egyszer emelt szót egy karácsonyi tűzszünet mellett, s nem csak az ukrajnai háború kapcsán. A magyar kormányfő mintha megszólítva érezte volna magát, miközben pontosan tudta, erre sincs semmi esély. Sebaj, rögtön Zelenszkij elnököt hibáztatta a tűzszünet elmaradásáért úgy, hogy Ukrajnával még csak nem is konzultált erről és a Kreml is, miközben agyba-főbe dicsérte miniszterelnökünket, arról beszélt, hogy egy tűzszünetnek nincs értelme.
Brüsszel már alig várja, hogy Lengyelország hivatalosan is átvegye az uniós elnökséget. Donald Tusk első számú feladata a kármentés lesz. S visszaadni a soros elnökség tekintélyét.