Ma sokkal rosszabbul élünk, mint négy éve, hogy a Fidesz egykori - 2006-os, akkor hamis, ma pontos - szlogenjét idézzük.
Mielőtt azonban ennek az okait feltárnánk, érdemes egy önkritikus kitérőt tenni.
Először is a 2010-es kormányváltás után, két évvel a világot megrengető gigantikus gazdasági válság után Orbánék valóban rendkívül nehéz állapotban vették át a kormányrudat. S miután nem kötöttek megállapodást az IMF-fel - mint azt sok mértékadó szakember várta volna -, majd pedig számos szokatlan gazdasági lépéssel éltek, különös folyamat tanúi lehetünk.
Mértékadó, a nemzetközi szakmai életben is megbecsült liberális közgazdászok éveken át jósolták innentől fogva, hogy mindjárt összerogy a magyar gazdaság, megroppan a fizetőképességük, és egyáltalán, jön az Armageddon.
Ehelyett azonban az történt, hogy a világgazdaság páratlan konjunktúrával pattant vissza a Lehman Brothers csődjével kezdődő krízisből, Magyarországra ráadásul dőltek az európai uniós támogatások, és még a magánnyugdíj megtakarításunkat is lenyúlta a kormány. Így összességében valóban folyamatos növekedést élhettek meg az emberek, olcsó hiteleket, jobb életet, a 2022-es választások előtt visszaállított 13. havi nyugdíjat (ez önmagában ugyan nem oldotta meg a nyugdíjas társadalom leszakadását, de valamit kompenzált az elveszett lehetőségekből). Az újságolvasók pedig azt is, hogy az addig tévedhetetlennek vélt szakemberek ezt bizony benézték.
Majd jött a Covid, nem sokkal utána Oroszország lerohanta Ukrajnát, a magyar gazdaság pedig összecsuklott. A régiós átlagnál sokkal nagyobb és jóval elhúzódóbb inflációt produkált, növekedés helyett recesszióba került a gazdaság, ha volt is bérnövekedés, azt elvitte a romló forint és az infláció. S ez így megy fél évtizede, miközben a környező országokban lassan összeszedték magukat, szolid növekedési pályára álltak.
Mi történt? Számtalan rész ok felsorolható, de van egy ügydöntő.
Kétségtelen, hogy rettenetes az egyoldalú energiakitettségünk és az energiaárak az orosz agresszió okán teljesen elszabadultak. Kétségtelen, hogy a német gazdaság nagyon belassult, és ez Magyarországot rendkívül érzékenyen érintette. Kétségtelen, hogy elhibázottnak tűnik az akkumulátorgyár beruházások tömege, az elektromos autók iránti kereslet rendkívül visszaesett.
Kétségtelen, hogy évek óta nem kapjuk meg az Európai Unió támogatási összegeit, mivel Orbánék nem hajlandóak azokat a közösségi jogot súlyosan sértő törvényeket korrigálni, amelyeknek kijavítása a folyósítás feltétele lenne. Kétségtelen, hogy sok pénzt ellopnak az urak, továbbá túlárazott és felesleges beruházások tömegeit rendeli meg a kormány, és ezzel saját klientúráját hizlalja.
Ám nem ez a fő ok, hanem - hogy a kormányfő által is szeretett Bereményi-Cseh sorral szóljunk -: Valóság Nagybácsi megjelenése.
Orbánék 2010 óta szisztematikusan számolják fel a piacgazdaságot, és építenek helyette államkapitalizmust. Szisztematikusan számolják fel 14. éve az öngondoskodási készséget, helyette a kádári “az állam mindent megold” retorikát egy nevetséges és káros állami gyakorlat követi: az ársapkáktól a kamatstopon át a még valahogy profitot termelő multinacionális cégekre rótt, kiszámíthatlan különadó tömegig olyan mixet állítottak össze, amely szükségszerűen csődre van ítélve.
Egyfelől arra kondicionálták a vállalkozókat, hogy tisztességes és kiszámítható piaci környezetet még csak ne is várjanak: majd az állam megmondja, kitől rendel, a többiek örüljenek, ha életben maradnak. Az állami beavatkozások tömege és kiszámíthatatlansága piacellenes, ehhez járul hozzá bajnak az általános versenytorzító gyakorlat, amely nem a minőséget és az árat preferálja a közbeszerzéseknél, hanem a haverokat.
Mindezzel párhuzamosan elűzték hazánkból az innovációt: szó szerint - hiszen számos kitűnő szakember inkább külföldön keres megélhetést -, és hosszútávon is a rettenetes gazdasági praxisukkal. A miniszterelnök a tudásalapú gazdaság nemzetközi felvirágzása közepette ragaszkodik ugyanis ahhoz, hogy Magyarországot kizárólag az olcsó munkaerővel és alacsony vállalati adókkal tegye vonzóvá. Ebből pedig az következik, hogy összeszerelhetünk itthon autót, fegyvert, fröccsöntött műanyagot, de hozzáadott érték nélkül, rossz termelékenységgel, a termelési lánc végén dolgozunk.
Ebben a környezetben érkezünk meg a választás előtti évbe (amely már jó rég sajnálatos mód kampányévnek számít), és itt szeretné majd a leendő jegybankelnökkel, a kormányfőhöz mindig lojális Varga Mihállyal együtt Orbán megformálni a fából a vaskarikát: lefaragni az állami kiadásokat és felpörgetni a gazdaságot a lakosságnak osztogatott pénzzel.
Ez együtt nem fog menni, jövőre is rengeteg kamatteher húzza az állam vállát, és persze, ha tovább rontják a forintot - Erdogan barátjuk receptjét követve -, akkor osztogathatnak. Csak hát nem sok minden van hazánkban, amihez ne kéne külföldről is valami, következésképp a gyógyszeráraktól az energiaárakon át bármilyen eszköz alkatrészéig a lakosság is megérzi majd, hogy miért kevesebb a papíron több forint, amit nagy csinnadrattával utalnak neki.
A cikk címe persze részben megtévesztő - hiszen nem államcsődről van szó, elvegetálunk majd valahogy, biztos akad néhány távol-keleti diktatúra, amelyik jó kamatra szívesen ad kölcsön a kormánynak.
De bizony csődbe taszított évek ezek mégis, ha onnan nézzük, hogy mi lehetett volna itt, ha a piac szabad marad, a verseny beavatkozás mentes, a polgárok öngondoskodását pedig nem szemen köpi, hanem bátorítja a kormány.
A szerző a Republikon Alapítvány kuratóriumi elnöke.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.