Felhívtak a festőcégtől, hogy be tudnék-e megint ugrani. Természetesen igen, mióta gyakorlatilag nincs stabil munkahelyem, napról napra találok elfoglaltságot, mindenre bólintok. Az egyik tulajdonos testvérének dolgoztam anno tetőpucolóként (létrákkal felmásztunk a magas, nagyon magas, úristen, de magas… házakra), és az évtizedek sarát, moháját, zuzmóját lemostuk, nagynyomású vízsugárral, amitől a ház sokkal tetszetősebb lett, jobban eladható. Alkalmanként a ház ablakkereteit, vagy a házat körülölelő beton- vagy kőborítást újítottuk fel. A munka extrém nehéz volt. Egyszer villám csapott mellém, nyolcszor estem le, egyszer a szél elsodorta a létrámat, én meg a tetőlétrán bemásztam a kémény mögé, s elkezdtem imádkozni. Kellett egy óra, mire az első napot töltő kollégám (azonnal fel is mondott...) visszaügyeskedte a létrát a falhoz. Szóval, nem az a klasszikus tanári állás volt, amire szocializálódtam a Pannon-völgyben.
Mivel mesterévé váltam a vízipuska használatának, és nagyon ügyesen, megbízhatóan melóztam, a tulaj testvére is engem hív rendszeresen neccesebb megrendelésekre. Keresett ez alkalommal is, egy nagyon könnyű kis munka lenne a belvárosban, festés előtt kellene a régi festéket lemarni a nyomással a falakról. A munka neheze itt, hogy a lehulló festéket majd fel kell takarítani, de mászni nem kell, szóval boldog voltam, könnyű pénz.
Néztem az irányítószámot, láttam EH1, ami a belváros szíve, nem messze a konzulátustól. A gépet a főnök reggel kivitte a helyszínre, magam kicsit később érkeztem. Hatalmas, négyemeletes ház, a szokásos piszkos homokkő szín, amiből a város is épült. Csatlakoztatom a gépet, vizet is belehúzom egy hordóba, innen fogja a gépem felszívni a folyadékot. Beröffentem a motort, zúg, mint a rossznyavaja, felteszem a szemüveget, fülvédőt. Kezdek. Repül a fehér festék mindenhova kilószám, egy alagsort mosok, de látszik, ez csak egy bejárat, fenn is dolgoznak az első emeleten festők, szóval ez egy több emeletesre kialakított luxuslakás. Egyszer át kellett mennem rajta, mikor a slagot áthúztam a hátsó kertből. Nem szeretek leskelődni indiszkrét módon, de itt egy pillanatra megtorpantam a nappali közepén. A takarítónő, aki beengedett, nem volt velem, egyedül álltam az ötcsillagos házban. A nappali legalább háromszor nagyobb, mint a mi teljes lakásunk, amit bérlek EH17-ben, a falakon kortárs festmények, szobrok, akkora perzsa szőnyegek, hogy az árukból, gondolom, egy nagyobb albán falu is kijönne. Az amerikai konyha diszkrét, hatalmas képernyő a falon, pingpongasztalnyi, az egészfalas üveg mögül rátekinthetünk a hátul fekvő japán kertre. Műalkotás kis tóval és törpére vágott faszobrokkal, sövények, kavicsos út. Elég nagy kert egy olyan területen, ahol egy garázst sem tudnék megvenni még harminc éves hitelre sem. Olyan hárommillió font lehet, forintban másfélmilliárd, állapítom meg. Nem az ár az érdekes, hanem az, hogy valóban szép az ingatlan, nem harsány, nem hencegő, szívesen élnék itt. Jó ízléssel van összeválogatva a kollekció a falakon.
Már vagy fél órája megy a tisztító, mikor látom, nagy lesz a kontraszt a lemosott falak és kövek közt, ha a ház előtt húzódó kerítés alatt nem mosom le a burkolatot. Nekem mindegy, amúgy is órabérben vagyok, meg szeretek korrekt munkát kiadni a kezem közül, felmegyek az utcaszintre, és mosom a kerítés körül is, aztán a lépcsőfeljárót, ami a főkapuhoz vezet. Hirtelen megérzem, van mögöttem valaki. Egy kis nő áll ott, elegáns, valamit kérdez, de nem hallom a harsogó géptől. Kikapcsolom a masinát, letörlöm a koszos arcom, csak a szemem világít a sártengerben. – Jó napot! Ne haragudjon, de itt nem kértük a mosást, ez nincs benne az árban!
Elmondom neki, miért döntöttem így, biztosítom, hogy nem lesz nagyobb a számla. Elmosolyodik. Megállapítom, milyen csinos ez a nő, ekkor esik le, ő nem a szakácsnő, vagy még egy alkalmazott. Ő lehet a grófnő.
Befejezem a munkám, leveszem a retkes ruhámat. Át kellene megint sétálni a házon, de dől belőlem a sár. Minden munkaruhát lecibálok, csizma is lekerül, visszaveszem a futócipőm, felcsévélem a slagot, okosan, nehogy valami nyomot hagyjak a parkettán, szőnyegeken. Szépen elrendezem a gépeket elől, hogy csak fel kelljen vennie a főnökömnek, mikor odafordul a hölgy felém.
– Hallom, maga valami fura munkás!
– Ööö, milyen értelemben fura?
– Mondták, valami művészember, aki csak a pénzért csinálja ezt.
Elmesélem neki pár mondatban, hogy a hír igaz, de az hobbi, néha dolgozom ide-oda mint művész… Megemlítem a Népszavát, mondom neki, ha érdekli, meló előtt kitettem pár karikatúrát a lapnak, szívesen megmutatom őket. Felcsillan a szeme, menjünk, mondja. Megyünk egy kört a környező utcákban, megmutatom, hova rejtettem el a képeket, lefordítom a magyar poénokat angolra, kicsit sután, de elmegy. Teljesen elképed, óvatosan levesz egy képet a falról, szabad-e, kérdi? Természetesen, mondom. A képek az utcán maradnak, ha nem ő, akkor valaki más szedi össze, százak, talán ezrek gyűjtik a képeimet. Láthatóan boldog, kicsit elmosolyodom magam is, jó látni, valaki ennyire tud örülni egy csekélységnek.
– Miért nyulat festett rá? – kérdezi.
– Updike az egyik kedvenc íróm – mondom.
Meghökken.
– Melyik a kedvenc műve tőle? – kérdezi.
– A Nyúl trilógia, meg a Terrorista.
Láthatóan szemüveget cserél velem kapcsolatban. Fura lehet egy akcentusos, piszkos, kétméteres óriással Updike-ról beszélgetni.
Visszamegyünk a házba. Teával kínál, elfogadom, beszélgetünk. Elkezd ide-oda matatni, keres valamit. Rájövök, pénzt akar adni.
– Kérem-kérem! Ne sértsen meg ezzel! – mondom neki.
A hölgy elpirul, mint egy tizenéves lány, láthatóan elszégyelli magát. Megértem, elég intelligens ahhoz, hogy ezt az egész szituációt átlássa. Megérthette, ültem én ugyanilyen házakban, egy régi életemben könyvtárszobákban, Remy Martin konyakkal, láttam már a Louvre termeit, galériákat, aludtam kastélyban, ebédeltem angol nagykövettel Brüsszelben Széchenyi Andrea szalonjában, csak… Csak valami közbejött, és most munkás vagyok, mint Bakács Tibor, aki legutóbbi Partizán interjújában mesélt erről.
– Kérem, ne haragudjon, nem akartam megbántani! – mondja.
– Semmi baj, ez ajándék. Kérem, tekintse annak!
– Akkor mutatok valamit. Akkor is adok valamit!
Megrebbenek, remélem, nem arra gondol, de kapja a kabátját, követem, átvágunk a kerten, megint megállapítom, mestermű, bemegyünk a hátsó kertészlakba, bemegy egy szobába, int, kövessem.
Egy csomó kép között motoszkál, kihúz egy hatalmasat, s felém tolja, segítek neki.
– Hogy tetszik?
– Ezt maga kente?
– Igen.
Lesüti a szemét. Egy hatalmas, szénnel kent kép, freskók világát idéző műalkotás. Tökéletes az anatómiája, összefonódó testek alkotják, égi szférákban kerengő testek és lelkek.
– Úristen, ez fantasztikus!
– A magáé.
– Hát…, nem fér el nálunk. Tudja, kicsi a házunk.
– Kicsi?
Annyi minden megvillan ebben a naiv kérdésben. Hirtelen megérti, a mi kapcsolatunknak nincs semmi jövője, évszázadok, ezer kilométerek, osztályok választanak el, főrendek, skót történelem, hiszen a kertészlak nagyobb, mint a mi kis bérleményünk, és nálunk egyszerűen nincs ekkora fal.
– Kicsi… – suttogja. Felnéz rám, elpirul megint, mintha megint megsértett volna, vagy ennek az esélye is felmerülhetett esetleg.
– Kérem, ne haragudjon rám – suttogja.
Visszamegy a halomhoz, kiveszi a kis képem. Aranyló virágban női szem, nézek a szemébe, az ő szeme van középen, kéken világít.
– Tudja, ügyvéd voltam, sztárügyvéd. Mindenem megvolt, de elegem lett. Jó pár éve átváltottam a művészetre, a Calton Hillen volt egy kiállítás. Hallott már a skót boszorkányperekről?
– Igen, hallottam, hogy arányaiban itt ölték meg a legtöbb nőt boszorkányságért az évszázadok alatt. Rettenetes!
– Ez a szobor kinn a kertben, meg ezek a festmények ennek állítanak emléket. Ezt elfogadhatja?
– Azt hiszem, ezt igen.
Felderül az arca, szusszant egyet, becsomagolja, kezet ad. Nem mondjuk, hogy még találkozunk, hiszen ez lehetetlen. Integet a kocsim után, én is kiintek, nézem a visszapillantóban, olyan mint egy updike-i kép.
Hazamegyek, leakasztom egy képünk, s felteszem a művet. Eszembe jut, meg kéne nézni, mennyit ér az alkotás. Lehet, hogy a hölgy egy házat adott ajándékba, ki tudja, milyen értéket képvisel, de várok vele. Az élet nem a pénzről szól, az az élet, amit én elképzelek, és az ilyen történetek jelentik ennek az életnek a habját, rajta cseresznye, 1, EH1.
