Merthogy az efféle bohóckodás csak arra jó, hogy eltereljék a figyelmünket a valóban komoly dolgokról. Aztán mégis ezekről írunk, beszélünk, viccelődünk habzó szájjal napokig. Könnyű hát elterelni azt a figyelmet. Mert őszintén: ki tudna követni hosszas vitákat az egészségügy reformjáról? Nem csoda hát, hogy a múlt heti Menczer−Magyar-balhé tudott napokig az érdeklődés fókuszába kerülni. Ám ezúttal mintha nem politikai bulvárcsalit kaptunk volna be. Lehet, hogy figyelemelterelés volt vele a cél, de hiba lenne legyinteni rá. Mert nagyon lényeges dologra világít rá, különösen a reagálások fényében. Váratlanul, mint egy zseniális kabaréjelenet. A kormányzati rendszernek évek alatt vérévé váló gonoszságára, aljasságára. Hosszú türelmi idő után nevezhetjük nyugodtan fasizmusnak.
Nem kívánom kétszázadszor is elemezgetni az ominózus összezördülést a pécsi Szikla utcai Befogadó Gyermekotthon előtt. És hagyjuk, mennyire volt ez előkészített, tudatos provokáció. Vegyük a legnaivabb változatot. Menczer Tamás, a Fidesz kommunikációs igazgatója nagyon nem bírja Magyar Pétert. Főleg azóta, hogy az szembeszállt egykori közösségével, és ellenzéki politikussá vált. Ráadásul sikeres politikussá, a kormánypárt igazi, egyre erősödő kihívójává. De lehet, hogy csak onnan az ellenszenv, hogy Magyar Péter tud arrogáns lenni, és ez idegesíti Menczert. Vagy felháborítja, hogy az újdonsült ellenzéki vezér beszélgetéseket rögzített volt feleségével, vagy hallomások szerint rosszul bánt a családjával. Mindegy. Dühíti. Álszentségnek tartja, hogy ez az ember gyermekotthonokat látogat az országban, és a terület siralmas helyzetéről szónokol. És mikor megtudja, hogy Magyar Pécsre fog látogatni, azt mondja, na, ebből elég volt, én most jól megmondom neki. Sikerül egész úton fűtenie magában az indulatot, majd odapattan a gyermekotthon előtti fellépést indító politikus elé, és kiereszti a gőzt: Te beszélsz a gyermekvédelemről? Te? Aki a saját feleségedet megtámadtad? Saját gyerekeidet? Saját családodat? Veled a saját fiad nem áll szóba, mert elárultad a családodat. Ne te védd meg a gyerekeket! A gyerekeket kell tőled megvédeni! Egy hazug gazember vagy, akit 43 évesen, mint egy suttyót, a nyakánál fogva dobtak ki a diszkóból, Kicsi! Egy hazug gazember vagy! Amikor a kidobó kolléga olyan erotikusan átölelte a nyakadat, Kicsi, kaptál levegőt? Egy hazug gazember vagy, minden szavad hazugság. A nőket is meg kell védeni tőled, és mindenki mást meg kell védeni. Kicsi! Ne idegeskedj, ne remegj! Te semmilyen problémát nem fogsz megoldani, Kicsi, semmilyen problémát, ugyanis te lenézel mindenkit… Soha senkinek nem segítettél. s mindezek mellett még egy Weber-csicska is vagy! Politikailag pedig egy lufi vagy, amit éppen most szúrunk ki! Látom, hogy ideges vagy, reszket a lábad! Vége van, Kicsi! Emberileg egy nulla vagy, politikailag pedig most lukadsz ki!
A másik is visszaszólogat persze: Milyen jogon merészel beszélni a családomról? Mosson fogat! A maga karrierjének vége van! Meg ilyesmik. Borzalom az egész, de azért pár perc múlva véget ér. Rendben, van ilyen, még a politikában is előfordulhat, a mi kulturált demokráciánkban is, indulatok, miegymás. Egy nap legyen a szenzációé (istenem, hová zuhan a közbeszéd!), egy nap a lehiggadásé, és lépjünk tovább. De nem ez történt. Az még emészthető, hogy egyes értékelések elkezdték boncolgatni, melyik oldal tud előnyt kovácsolni a történtekből, hiszen ma mindent választói százalékokban mérünk. Bár önmagában ez az eset elég partikuláris ahhoz, hogy komolyan módosítson szimpátiákon. Igazán meghökkentő viszont az volt, amikor elindult a diskurzus arról, ki viselkedett jobban, megfelelőbben, kinek volt igaza.
