A költekezés őrülete, amely körülvesz minket, alig hagy utat a menekülésre. Tegnap este meghökkenve néztem a Kistehén zenekar énekesével készített rövidke riportot, amiben arról beszélt, hogy az ember a természetbe való, kapcsolatot kell építeni állatokkal, növényekkel, csend kell és ez segít megőrizni a lelki békét. Őszintén megirigyeltem ezt a jóembert. Szentendre melletti kis tanyáján, csendesen szemlélheti a világot és megvan a luxusa arra, hogy nem kell munkába járnia, prostituálva magát a közlekedés, pénz , rohanás, óra istene által.
Mivel a skót fővárosban, egy főút mellett élek, eléggé értem, mitől szenved a városi ember, mi az, ami elrabolja a lelkünket. Egyszerűen, nem tudok kilépni a rohanásból, termelnem kell, hogy fizethessünk albérletet, kocsi biztosítást, gyerekeknek csinos ruhát, ételt - mivel nincs kertem, ezért külön felár a bio termékekért -, benzint és még sok egyéb szükséges vagy felesleges terméket vagy szolgáltatást. Sokszor okoz bennem feszültséget, hogy alapvetően nem így képzeltem el az életemet, s példaképem az a volt kollégám, aki két napot dolgozott egy héten. Azért, mert racionális költési szokásai miatt nem kellett heti öt vagy hat nap eladnia munkaerejét vagy idejét valakiknek. Nem egy igénytelen emberről beszélünk, hanem valakiről, aki turkálóból öltözött és mindennap főzött, hobbija a séta, olvasás, futás volt, illetve természetjárás. Mivel azonban nem vagyok despota típus, ezért nem akarok olyan eszelős apa lenni, aki bármi áron, a gyerekeibe akarja verni eszméit vagy nézeteit.
Szóval, egy szint alatt megveszem mosolyogva a negyedik cipőt is, meg a felesleges tizedik pólót is, holott tudom, megint egy nap megy el az életemből azzal, hogy eladom a rabszolgapiacon, ismét, egyre fogyatkozó időmet.
Titkos tervem az volt, hogy keveset költök, emiatt keveset is dolgozom majd, s korán nyugdíjba mehetek. A gyerekek érkezése ezt a tervet keresztülhúzta, emiatt nem kesergek, nagyon szép családom lett és nem feledem azt a hazai sztorit, ahol a keményvonalas apa, egy tanyára rángatta ki a családot, hogy aztán 15 év után csodálkozva konstatálja, mindenki elmenekült mellőle.
Érdekes pikantériája a történetnek, hogy otthon, Egerben, csinos kis önellátó tanyánk volt, annak hívott falusi ház, kétezer négyzetméterrel, csirkékkel, fákkal, birkákkal, nyulakkal, libákkal, másfél méteres bazsalikomerdővel, tonnányi biozöldséggel. Ám ott sem találtam magam, a nagyváros felé sóhajtoztam, hiányzott a kultúra, bulik, elköltözött barátok - Kunderával szólva "Az élet máshol van".
Tudom, tudom...hülye vagyok.
Mikor vendégeskedem, mindig a kacattengert szemlélem, mások horgonyát, ki mire pazarolja el ezt a rövid életet. A garázsban álló, évente kétszer használt motorcsodát, horgászkészségeket (15 bot), a falon lógó gördeszkát, amelynek a kerekén látszik, négyszer gurultak vele összesen, kerti tavat csobogóval, padlóba épített üvegtáblát, japán fürdőszobát, felesleges 3 szobát, ötmilliós kávéfőző gépet, dobozban porosodó drónt, bakelitgyűjteményt, cipőgyűjteményt, ruhák tonnáit, felfújható kenut, sátrakat ott, ahol a kertbe se mennek ki, mert csípnek a bogarak, italhűtőt, szivarszobát, játékokat, legókat, nem olvasott, megörökölt könyvtárat, pohárkészleteket. … Magunk építjük a börtönt. Meg kell hagyni, fala csinosan cikornyázott, kacatmintás.
Édes jó istenem, mennyi történetem van, hogy kívülről nézve irracionális költés miatt mennyi ismerősöm süllyedt el, a kifizethetetlen adósságcunami alatt. Arat a kombájn, cséplőgép.
Ma reggel, a helyi magyarok oldalon láttam, egy honfitársam, büszkélkedett, hogy az éves skót művészeti biennálén egy fotóval képviselteti magát. Hívtam amerikai barátunkat, nekiindultunk, buszra fel, egy hatalmas zsákkal úgy nézhettem ki, mint egy hajléktalan, igaz az én zsákom, valami Tescos nagy csöves bevásárlószatyor képekkel volt tele. Itt is, ott is hagytunk képeket a városban, okosan elrejtve, hogy majd esetleg napok múlva leljenek rá a gyűjtők, érdeklődők. Megérkeztünk a Nemzeti Galériába, azonnal magával ragadott a pazar, 200 művészt felvonultató parádé. Kisplasztikák, montázsok, festmények, street artok, minden mennyiségben, fantasztikus. Nagyon lassan haladok, mindent alaposan körbejárok, találok egy kialakított szobát, ahol egy asztal van, rajta írógép és körben, Orwell legendás regényéből, 1984 példány, mind más kiadás. Ahogy araszolgatok, hirtelen ismerős vonalakat veszek észre. A művésztől egy képem van otthon a falon, igencsak elkerekedik a szemem, nocsak. Műve érett, alatta az ár is kerek, látszik, mióta megvettem a képet, felvitte az isten a jó dolgát. Végül is örülnöm kellene, mivel azon ritka alkalmak egyike, amikor jó volt a befektetésem, mégis kicsit hümmögök.
Eszembe jut a kiállítása, ahol vásároltunk.
A patinás belvárosi, zsúfolásig tele lévő alagsori galériában találkozom vele a tömegben. A hatalmas hústorony kicsit szomorkásan töltöget a vendégeknek, hümmög, idős szülei segítik serényen. Barátságosan parolázok vele, gratulálok a minőséghez, tényleg fantasztikus műveket alkotott. Kedvesen fogadja szavaimat, de elégedetlenségének is hangot adott, többet remélt eladni, legalább a nagy elment volna háromezerért, ismételgeti. Mindig meglepődöm, mikor valaki a pénz körül forog , mint éji bogár, nem hiszem, hogy egy ilyen este ez lenne a fókusz.
Azonban a pénz, úgy látszik, mindenhol végzi dúlását, bekotvászkodik mindenhova, rontja a kedved, a pillanat varázsát. Nagyon megütött, mennyire nem tudott örvendeni élete egyik nagy pillanatának ez az ember, holott, ha húsz éve megmutatják neki, mi lesz belőle, biztos belepirult volna a boldogságba. Ám az egykori reményteljes festőtanoncból, már profi üzletember vált.
Rita finoman mutat egy képet, nekem is tetszik, nézem az árat, Ritának belefér, ennyit kiadhatunk, mondom neki, akkor azt csomagolja be, jövő héten beugranék érte. Felderül, kezet ad, átadom az összeget, megyünk is, a gyerekek kezdenek nyavalyogni.
Rá egy hétre, visszatértem a galériájába. A becsomagolt kép előttem hever, felkapom, suhanok tova. Otthon csomagolom ki, amikor összenézünk a párommal.
-Te Valér, ez nem az a kép...
Magam is nézem, keresem a telefonomon a fotót, valóban, hasonlít rá, de ez a mellette lévő vászon, illetve fatábla. Hívom az arcot, felveszi, mondom neki, sajnos valami kis hiba van a számításban. Azonnal fagyossá válik, bizonygatja, hogy nem, nincs igazam, ez volt az, és ne kételkedjem a szavában. Mondom neki, nem kételkedem én, csak az a másik sokkal arányosabb, szebb, ne csinálja már ezt, kicseréljük és ennyi, nincs harag, bárkivel megtörténik.
Mikor erre is csak tömény elutasítás a válasz, hirtelen leesik, mi is történt. Művészünk, eladta már a másik képet korábban, de nem akart lemondani a 300 fontról, s emígyen ezt a tervet dolgozta ki. Még kicsit huzakodunk, egyre érdektelenebbül válaszolgatok. Csalódott vagyok. Megint láthatóvá vált, mire képes az anyagiak fojtogatása. Vidámságot tettetek, hagyom magam meggyőzni, persze, én tévedtem, ő is benne van a játékban, már megint nevet, kétszáz kilós rengő teste kacag. Vidáman köszön el, mondja, majd ugorjam be valamikor, beszélgetni.
Soha többé nem mentem feléje.
Nézem ma, kora délután a képet, kicsit elhúzom a szám, szép kép, de valahogy, nekem hiányzik belőle valami, valami, ami ahhoz kell, hogy beleszeressünk egy tárgyba.
A teremőr hölgy kérdi:
-Ismeri a művészt?
-Igen... látásból, még a múltból, valamennyire...
Biccentek felé, elmegyek az asztal mellett , ahol az írógép hever, körötte a sok 1984 kötet, borítójukon patkányok, katonák, hangszórók. Kiveszek egy kis képet a zsebemből, odaillesztem az asztalra, írok egy sort a lapnak, hogy kiadja a kép, nem hívtak a kiállításra, hagyok mégis itt valamit.
Imádtam minden szegletét ennek az egésznek, csak az a kis szálka ne lenne. Végül is befektetésnek jó volt a vásárlás. Akkor fogjuk fel üzletnek, maga a művész is ennyit látott bele...
Akkor miért ne?!
