Mindenki találgatja, mit hoz a második Trump-adminisztráció négy éve a világnak és ezen belül a világgazdaságnak. A választási ígéretek, a választási kampányban elhangzottak persze nem feltétlenül válnak a kormány politikájának részévé, de az első Trump-korszak tapasztalataival együtt valószínűsíthetik a várható fő irányokat.
A fentiek alapján a második Trump-adminisztráció világgazdasági orientációjáról két szándékot jelezhetünk előre nagy valószínűséggel: a sokoldalú gazdasági szervezetekkel és megállapodásokkal (multilaterális együttműködés) szemben a kétoldalú megállapodásokat és együttműködést fogja előtérbe helyezni, és felújítja az első Trump-adminisztráció protekcionista kereskedelempolitikáját.
Trump elnök már első (2016-os) elnökválasztási kampányában intenzíven utálta a többoldalú (plurilaterális) szabadkereskedelmi tárgyalásokat. Örömmel nyugtázta, hogy az USA és az Európai Unió között 2013-ban megkezdett, sokoldalú szabadkereskedelmi egyezményre irányuló tárgyalások közvetlenül elnökké választása után zátonyra futottak. 2017-ben pedig, első munkanapján (!) bejelentette, hogy a már minden résztvevő által aláírt Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerségi megállapodás amerikai részről nem kívánatos, és visszavonta az USA aláírását.
A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) alapvető célja a szabályalapú, átfogó, a szabadkereskedelmen alapuló világkereskedelmi rend folyamatos fenntartása és a tagok közötti kereskedelmi viták rendezése – lenne. A WTO azonban 1995-ös megalapítása óta soha ne volt képes ennek biztosítására – csak a vitarendezés működött. A WTO tehetetlenségének egyenes következményeként a világkereskedelem főbb szereplői új utakat kerestek, a WTO-tagországok között egyre több regionális kereskedelmi megállapodás jött létre, melyek egyaránt lehetnek szabadkereskedelmiek és vámuniók.
A 2010-es évek elején ugyanakkor a korábbiaknál nagyobb, több országot (több régiót) átfogó regionális megállapodások létrehozására irányuló tárgyalások indultak meg. Az első Trump-adminisztráció azonban a WTO-t és a többoldalú szabadkereskedelmi megállapodásokat egyaránt elvetette, kizárólag kétoldalú szabadkereskedelmi egyezményeket támogatott. A WTO-val szembeni ellenségessége oda vezetett, hogy szabotálta a vitarendezés fellebbviteli bizottsága tagjainak megújítását, így a testület 2020-ra döntésképtelenné vált.
A multilateralizmus háttérbe szorulása, a kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodások abszolút preferálása súlyosan hátrányos a fejlődő országok számára. A világgazdasági erőviszonyok rendszerében elfoglalt pozícióik, gyengébb érdekérvényesítő képességük következtében sokkal kevesebbet várhatnak a kétoldalú egyezményektől, mint a nemzetközi szervezetek által ellenőrzött, szabályalapú világkereskedelmi rendtől.
A kétoldalú szabadkereskedelmi egyezmények rendszere azonban hátrányos lehet a fejlett gazdaságok számára is, mivel a számos, egymás mellett létező kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodás megkötését erősen megnehezítheti az eltérő érdekek egyidejű érvényesítésének számos nehézsége, egyes esetekben lehetetlensége. Még hivatalba sem lépett a második Trump-adminisztráció, a megválasztott elnök máris megüzente Londonnak, hogy csak akkor számíthatnak az USA és Nagy-Britannia közötti szabadkereskedelmi megállapodás tető alá hozására, ha nem erősítik az EU-val kapcsolatos együttműködésüket. Ez teljesen lehetetlen helyzetbe hozhatja Nagy-Britanniát: a szigetország számára egyaránt kiemelt fontosságú az USA-val fenntartott (nagyon erős kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatrendszert is magában foglaló) különleges partnerség, valamint a Brexit romboló hatásait enyhíteni hivatott, mély és kiterjedt megállapodás az Európai Unióval. Sok ország szembesülhet a közeljövőben hasonló dilemmával.
A kampányban elhangzottak alapján nyilvánvaló, hogy a második Trump-adminisztráció az előző protekcionizmusát kívánja folytatni. Donald Trump ráadásul egy olyan elavultnak számító, egyes árucsoportok és egyes országok diszpreferálásán alapuló protekcionizmussal fenyegetett, amely utoljára az 1960-70-es években érvényesült néhány országban. Már 2018 márciusában 29-30 százalékos vámot vetettek ki az USA-ba irányuló acél és alumínium exportra. Bár ennek (is) Kína volt az első számú kárvallottja, nehezen volt érthető, miért pont – a bármennyire is stratégiai jelentőségű – félkésztermékekre vetett ki büntető vámot a világ legfejlettebb, technológiailag leginkább élenjáró országa. Ebből „tanulva”, Donald Trump immár minden Kínából származó, mi több, lényegében minden importra kivetendő 10 százalékos vámpótlékkal fenyegette meg a világot.
A 2018-as acél és alumínium vámokat a WTO a szervezet szabályait sértőnek minősítette, és a kárvallott országok számára 2,4 milliárd dollár kártérítést ítélt meg – az USA kormánya pedig másfél év múltán visszavonta a vámokat. Kérdés, mit tesz, mit tehet a WTO egy ilyen átfogó vámemeléssel szemben? Érdekesség, hogy az 1929-es válságra adott amerikai válasz ugyancsak tartalmazott egy azonnali 10 százalékos vámpótlékot. (Ennek kereskedelmi hatása azonos a dollár egyszeri 10 százalékos leértékelésével.)
Aggasztó volt 2018-ban a vámkivetés indoklása is, mert egy olyan, akkor már sok élvtizede létező, de addig soha nem alkalmazott törvényhelyre hivatkozott, mely szerint „nemzetbiztonsági veszély” esetén vámpótlék vethető ki. Márpedig az olcsó import (melyet persze üdvözölnek a fogyasztók-felhasználók, és fékezi az inflációt) aligha nemzetbiztonsági, „legfeljebb” nemzetgazdasági kockázatot jelent. Ráadásul a politikai elemek belekeverése a kereskedelmi konfliktusok rendezésébe sokkal nagyobb valószínűséggel okoz politikai feszültségeket, esetleg konfliktusokat, mint hogy megoldja a kereskedelmi, s még kevésbé a belső hatékonysági problémákat. Ez a törvényi hivatkozás ugyanakkor nehéz helyzetbe hozza a WTO-t is: az ilyen kereskedelmi korlátozások elfogadása esetén precedenst jelenthet más országok (így Kína) számára is, ami általános protekcionista hullámot eredményezhet.
A széleskörű vámemelés csak egy a Donald Trump által beígért, erősen inflációnövelő intézkedések közül: idetartoznak az adócsökkentések és a migránsok tömeges kiszorítása (az új elnök szép szófordulatával: „deportálása”). A gyorsuló infláció kamatemeléshez vezet, aminek hatására erősödik a dollár, ami rontja az USA export-versenyképességét, és olcsóbbá teszi az importot: a vámpótlék pozitív hatása gyorsan elpárologhat. A világgazdasági zűrzavar, ami a vámemelésből, majd a dollár erősödéséből és kamatának emelkedéséből származik, azonban borítékolható.
Noha Trump protekcionizmusa mindenkinek, így az Európai Uniónak is sok kárt okoz majd (nem is szólva a szükségszerűen kialakuló kereskedelempolitikai vitákról), az első számú célország gazdasági szempontból az USA fő stratégiai ellenségének tekintett Kína lesz.
Az USA és Kína között elmérgesedő kereskedelmi háborúban Kínának lehet egy mindennél pusztítóbb fegyvere: hatalmas, dollárban denominált devizatartaléka egy részének váratlan piacra dobása beláthatatlan következményekkel járna a dollár árfolyamára. Ennek a fegyvernek a bevetése azonban igen kockázatos lenne – túl azon, hogy Kínában is tisztában vannak a nemzetközi valutáris-pénzügyi rendszerre gyakorolt pusztító hatásával, Kínának sem érdeke leértékelni a devizatartalékait. Kína, persze, rendelkezik egy ennél „puhább”, de az USA-nak ugyancsak súlyos gondokat okozó fegyverrel is: ha néhány hónapon át nem vesz amerikai állampapírt, nehéz lesz finanszírozni az USA költségvetési hiányát.
A második Trump-adminisztráció várható, a hagyományos kereskedelempolitikai tárgyalási módszereket zsarolásra alapozott, agresszív piaci alkudozásra váltó stílusa önmagában is azzal fenyeget, hogy a II. világháború utáni szabály és tárgyalás alapú nemzetközi kereskedelmi rendszert egy hatalom alapú váltja fel. Ennek súlyos és átfogó negatív következményei éppen úgy nehezen láthatók át, mint egy esetleges kereskedelmi háborúéi.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.