Szóljatok a Józsefnek!

Nézem ezt az arrogáns, hisztis visszaszólást, amit a Telex műsorában mindenki Józsija levezényelt. Őszintén meghökkenek, ilyenkor jövök rá, teljesen más történetet nézünk, ugyanazon film rendezői változatát ő, s magam a Szomszédok változatot bugyuta alámondással, balkáni narratívával. Nézem a gesztusait, szeme járását, testbeszédét. Igazából ilyenkor lehet rájönni: a pszichológia unalomig ismételgetett tézise, miszerint a hatalom, droghoz hasonlóan komoly függést alakíthat ki, nem butaság, s egyszerűen, még a legempatikusabb ember is elveszítheti realitásérzékét, amiből több szint van, ha olyan társadalmi vagy anyagi közegbe kerül, ami kiszakítja a fő sodorvonalból.

Érthető lesz a Berlin bukásakor bálozó nácik dadaista dalárdája, Musk okoskodása a családról, magyar miniszterek tanácsai pénzköltésről, vagy az utolsó fejedelem Erdélyben, aki tényezőként tekintett magára és elvágott torokkal maradt egy csatamezőn. Így valamennyi butaság értelmet nyer.

                                                          ***

Frankkal, a skót munkatársammal egy hatalmas, szerintem korábban kastélyból átalakított , felső kategóriás társasházat takarítunk. Frank vezeti a cseresznyeszedőnek hívott darus kocsit, mellette állok, a csatornából szedem ki a füvet és a koszt, mikor végzünk pár méterrel, arrébb parkolunk, s kezdem elölről. Ha kiszakadt palát látunk , azt visszateszem a síkba és ipari ragasztóval megerősítem. Egyszerű munka, kicsit cidrizek, mert Frank  be van állva: füvet szív, vagy iszik munka közben, remélem nem esünk le, nem akarok a híradóban, kétperces blokkot kapni. Olajozottan megy a nap, az ég kék, nem esik, ez már önmagában is fantasztikus, a táj, ahogy széttekintek, delejesen simogat, szép ország Skócia, ez egy definíció.

Az ebédszünet alatt beülök a kocsiba, elkezdem enni a kajámat, a telefont becsippentem, olvasom a napi mantrám, a híreket. Akármilyen messzire keveredtem, patológikusan olvasom hazám eseményeit, követem, s ezt például nem értem, bosszant is alaposan. Mint egy abuzált gyerek, aki végre elhagyja a szülői házat, de nem tud szakítani a reflexeivel, félelmeivel, és napi szinten éli meg komplexusait, s bár csak egy pillanat kellene, hogy letegye a terhet, erre képtelen élete végéig.

Nézem a sorokat, értem a magyart, de azt hiszem viccet látok. Olyan, mint amikor New Yorkban repülők csapódtak a toronyházakba, én Brüsszelben néztem a tévét és azt hittem, filmet látok, és azon értetlenkedtem, mióta ad a CNN akciófilmet?! Akkor esett le a tantusz, mikor házigazdáim hisztérikusan hazatértek, hogy azonnal el kell hozni a gyerekeket az iskolából.

Nézem a sorokat és hirtelen elkezdek röhögni. Kiesik a kezemből a szendvics, kipottyanok a Ford vezető oldali székéből, sírok. Arra emlékszem, hogy ennyire, azt hiszem soha nem nevettem, ennyire intenzíven és ilyen hosszan. Harapom a füvet, fáj a hasfalam, a mellettem dermedten álló Frank arcát, könnyek mögül látom, értetlenkedik, de én annyira kacagok, hogy képtelen vagyok beszélni. Lassan felemelkedem, térdre esek, odamászok egy hatalmas mamutfenyőhöz, átölelem és vinnyogok. Ezzel el is megy húsz perc, valahogy elmondom Franknak, hogy nem tudom folytatni a munkám, elfogadja, ül és nevet rajtam, azt hiszi bolond vagyok.

Mikor egy pillanatra kitisztulok, sietve elmondom neki habogva, szüneteket tartva az eseményt, próbálom leírni, az alkotmány nem jut eszembe angolul, így nem annyira érti, de valahogy csak kinyögöm, az egyik embert, aki fontos szerepet játszik abban, hogy sárosan fekszem a skót fűben, hazámtól 3000 kilométerre elfogták a belga rendőrök szadomazo meleg buliban, lezárás alatt, 200 ekivel. Nem tudom folytatni, annyira röhögök megint, neki ennyi is elég, már ő sem tudja folytatni a munkát, öleljük a fát. A brigádnaplónk üres.

Nevetőrohamom közben, még arra is emlékszem, eszembe jut egy második helyezett botrányom, ahol a gimnáziumban szintén hasonló állapotba kerültem egy iskolai ünnepségen Bók Antal haja miatt, aki a himnuszt énekelte a kórusban. A kuncogás haragos vízeséssé nőtte ki magát, két tanár rángatott, mert már mindenki minket nézett. Az osztályfőnököm, aki sajnálatos módon a fizika-matematika tanárom is volt egyben, megfenyegetett, hogy ebből nagyon nagy bajom lesz, és én diszkalkulásként már láttam az ácsolódó vesztőhelyet. Mikor végre valamennyire sikerült európai külsőt kölcsönözni 16 éves énemnek és bár reszketve, de nem adtam ki hangokat, na ekkor sikerült egy galambnak úgy végigfosnia a fejemet és a zakómat, hogy innentől kezdve már nem volt sem lehetőségem, sem esélyem az átszakadt gátat visszabetonozni. Lábamnál fogva húztak ki az udvarról, szégyenteljes performansz keretében.

Ez a röhögés ebben az erős versenyben is az első.

Napokkal az eset után is, random szakadt ki belőlem a derű. Hetekig tartottak az utórengések.

Nézem ezt az embert a Telex műsorában, nem nevetek. Eszembe jut egy volt barátnőm öccse, akit egy úgynevezett rablás miatt, ahol 23 forintról volt szó, több évre börtönbe zártak. Egy egyetemi haver, aki melegként gyereket akart és ehhez Ausztráliába kellett költöznie Szegedről. Eszembe jut egy volt diákom, akit 1 gramm fű miatt csaptak ki a suliból, síró édesanyját a vállamon vigasztaltam. Nem nevetek. Látom a tanári fizetésem egykoron, a sok fáradt, tönkretett vállalkozó, vagy közalkalmazott ismerősöm, akikkel találkozom, ha otthon töltök pár napot, s akik szitkozódnak és félnek. Látom Angliából hazaköltözött barátunkat, aki a haját tépte egy fél év után, mikor az óvónéni elmondta neki, a gyereke buta és menthetetlenül rossz. Nézem az Amerikából hazatérő kebelbarátom, aki idegennek érzi magát Budapesten a keserű hangulat miatt. Látom a könyvkiadónál dolgozó barátomat, látom az ismerőseim speciális gyerekeit a magyar rendszerben.

Nem nevetek.

Felesleges Facebook kommentekben írni, üzenni hőseinknek, egyrészt nem olvassák, másrészt meg érdektelen huhogásunk bohóccá, karikatúrává változtat minket. Nem is látnak minket, ahogy én nem látom a magyar zsákfaluban élő mélyszegényt, el sem tudom képzelni a nyomorát, na így nem lát engem jelen esetben József.

Azonban esetleg talán ha itt, Magyarország egyik legfontosabb, legnívósabb sajtótermékében írom le ezt, akkor talán, bár alig hiszem, eljuthat hozzá, ha gellert kapva is a posta, szóval talán látja valakije, aki, kérem adja át: az ország összes karikaturistája nem lenne képes akkora karikatúrát készíteni, mint ön, kedves József!