– Óvónéni, a Viktorka szétrúgta a váramat! – állítja egyik kisgyerek a másikról. – Nem is rúgtam szét, magától dőlt össze! A Petike csak árulkodik! – védekezik azonnal a másik. – Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást! – hangzik fel az óvodástársak kórusa a háttérből, és Columbo nyomozótehetségével megáldott óvónéni legyen a talpán, aki ezek után igazságot tud tenni a gyerekek között. Azt viszont már mindenki tudja, hogy a Petike árulkodós, meg sem vizsgálva azt a lehetőséget, hogy a Viktorka meg várromboló.
Aki a többséget a maga igaza mellé tudja állítani, az a győztes, az erősebb fél, annak van abszolút igazsága – még az oviban is.
A karaktergyilkosság ártatlan gyermeki létünktől fogva jelen van az életünkben, és annak romboló hatását előre megfontolt szándékból, ritkábban hirtelen felindulásból rendesen ki is használjuk.
Kétféle okból folyamodhatunk ehhez: önvédelemből mártunk be valakit olyasvalamivel, amit el sem követett, mert a miénkétől eltérő céljai vannak, amivel minket parkoló pályára kényszeríthet, vagyis késleltet, ellehetetlenít. Vagy pedig mi tettünk olyasvalamit, amit rákenünk a másikra, bűnhődjön helyettünk, ezzel lesöpörve őt arról a porondról, amin mi akarunk tündökölni.
A kartergyilkosság a hatalomról szól. A hatalom gyakorlásáról. Arról, hogy valaki a másik felett teljhatalommal rendelkezik, ezért büntetlenül tehet ellene bármit. Arról, hogy a bármilyen – fizikai, mentális, anyagi, politikai – szempontból erősebb fél koholt vádakkal tönkreteheti ellenfelét, legyen az bármilyen becsületes, a közért dolgozó, áldozat- és segítőkész jóember. Pszichológusok, ügyvédek vaskos köteteket tölthetnének meg azokkal a történetekkel, amik arról szólnak, miként küldjük padlóra egymást azzal, hogy a „másiknak” hiszünk ahelyett, hogy meggyőződnénk a pletyka, a vád alapjáról, a valós helyzetről.
Vajon miért hisszük el inkább a rosszat a hozzánk egyébként közelálló személyről egy vadidegen bemondása alapján, mintsem eleve feltételeznénk a jót róla, mielőtt meggyőződnénk annak ellenkezőjéről?
Emlékszünk, hányszor kaptunk intőt az iskolában, pofont, szidást otthon, letolást munkahelyen olyasmiért, amit el sem követtünk, csak mert valaki bemószerolt? Véletlenül tette, mert hiedelmekre alapozta a vádját, vagy szándékosan, mert olyan célja volt vele, amivel félreállíthatott minket az útból? Milyen hasznot remélt, nyert ő azzal, mi pedig reménykedhettünk-e abban, hogy tisztázhatjuk magunkat?
De mi is pontosan a karaktergyilkosság?
Ez az újságírói kifejezés nagyjából száz éve, Amerikában született arra az etikátlan jelenségre, amikor valamely politikus tettét, viselkedését vagy az általa mondottakat elferdítve vagy kiragadva annak kontextusából, fókuszba helyezi a sajtó, a politikai ellenfél lejáratása céljából (gumicsont effektus).
Nem csoda, hogy a magyar politikai elit leggyakoribb tette jelenleg a karaktergyilkosság, hiszen az általában a gyengébb érvekkel, vagy programmal sem rendelkező politikai csoportosulás hatalmi eszköze. Ezt a kifejezést már az is ismeri, aki saját elmondása szerint egyáltalán nem foglalkozik a politikával, mert minden felületen folyamatosan szembetalálja magát olyan (ál)hírekkel, amelyek a regnáló hatalom ellenfeleinek karaktergyilkosságát szolgálják. Bekúszik a bőrünk alá, és addig-addig ismételgetik, amíg el nem hisszük, hiszen, ha ennyi médiumban ennyiszer állítják, akkor biztosan lehet benne valami, mert nem zörög a haraszt… ha a szél nem fújja, szól a mondás második fele. De vajon milyen szél az?
Hogyan győződhetünk meg arról, hogy valaki karaktergyilkosság áldozatává vált? Hogy nem mondta, tette, amivel őt vádolják, aminek kapcsán elítélik őt? Mielőtt bármit elhinnénk arról a személyről, akivel addig szimpatizáltunk, akit addig megkérdőjelezhetetlen tekintélynek tartottunk valamely szempontból, tegyük fel magunknak a bűncselekmények felderítésével, és az igazságszolgáltatással foglalkozók első kérdését: Kinek áll érdekében? A latin kérdést Seneca: Medea című drámájából ismerjük, ahol így hangzik: Cui prodest? A teljes mondat pedig Cui prodest scelus, is fecit: Akinek jól jött ez a vétek, éppen az követte el.
Az okozatból az okok visszafejtéséhez, a nyomozáshoz viszont nagyon tudatos és analizáló gondolkodásra, széleskörű ismeretekre van szükség, ami a mai, már mindenki számára hozzáférhető, felturbózott AI-vel lebutított, instant világunkban nem gyakori erény, vagy inkább túlhaladott emberi attribútum, ezért is lehet minket könnyen megvezetni.
Ráadásul 2024-ben már lehetőség van arra, hogy hangfelvételek megmásításával, a mondatok más sorrendbe történő helyezésével, az eredetitől teljesen más tartalmú és végkövetkeztetésű szöveget hozzon létre bárki, sőt, az AI segítségével már bármilyen videós tartalmat is előállíthatunk bárkiről – és ez még csak a jéghegy csúcsa.
Amikor a dráma visszatükrözi a valóságot
Hogy mindez miről jutott eszembe? Nem, nem pusztán a közéletben és a médiában lejátszódó Magyar-, Varnus-, Osváth-, Lakatos-ügy kapcsán, arról folyamatosan cikkeznek, hanem mert a Centrál Színházban bemutatott Oleanna című dráma erre az áthallásra késztetett.
A történet arról szól, hogy általa igaznak vélt vádak alapján hogyan teszi tönkre Carol, egy nem különösebben okos egyetemi hallgató a tanára, John életét. A lány egyik nap felkeresi tanárát azzal, hogy semmit nem ért a tananyagból, az általa írt, ajánlott irodalom pedig méginkább összezavarta őt, ezért meg fog bukni, ami vele nem történhet meg, mert az egzisztenciális katasztrófa lenne számára. A férfi látszatválaszokat ad, nemigen érdekli sem a lány, sem a problémája. Amikor a lány kínjában megkérdőjelezi a tanára mindenhatóságát, a férfi érezteti vele, hogy jogosan jár neki mindaz, amit a státusza okán megkaphat, ám van egy pont, amikor megsajnálja, és beleáll, hogy segít neki. Ez talán vehemensebbere is sikeredik, mint kellett volna, emiatt
a zavartnak tűnő lány teljesen félreérti a professzori kinevezését váró tanára mondatait, gesztusait, és szexuális zaklatással vádolja őt, ami miatt John elveszíthet mindent: feleséget, új házat, és nemcsak professzori kinevezését, hanem az állását is.
A két ember kapcsolata száznyolvan fokos fordulatot vesz. Az addig a lány szerint fehér, felsőközéposztálybeli, ezáltal felsőbbrendű, hatalmi pozícióban (megbuktathat, átengedhet a vizsgán) lévő férfi, a lány józan eszére apellálva kérleli őt, vonja vissza a feljelentését. Ám a lány öntudatra ébred, kioktatóvá válik, már-már mindenhatóvá, mert az általa tálalt igazság miatt mögötte áll a tanulócsoportja és a tanára felett döntést hozó testület is, de ezt már az addig asszertív kommunikációval védekező John sem bírja cérnával.
A feszes párbeszédekből álló történet végén nincs katarzis. Sem a szereplőknek a darabban, sem nekünk, a nézőknek. Nem kapunk megerősítést egyik féltől sem, nekünk kell eldönteni, mi is történt valójában. Érezzük, hogy a lány hogyan jutott el a vádaskodásig – amiket ő csak tényeknek nevez –, sőt, még sajnáljuk is kicsit. Megértjük a tanár viselkedését is, mivel nyomon követtük, hogyan jutnak el a végkifejletig.
Mi, nézők pedig az együttérzésünkkel kapcsolatos illúzióinkat visszük magunkkal a hideg éjszakába.
