– Óvónéni, a Viktorka szétrúgta a váramat! – állítja egyik kisgyerek a másikról. – Nem is rúgtam szét, magától dőlt össze! A Petike csak árulkodik! – védekezik azonnal a másik. – Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást! – hangzik fel az óvodástársak kórusa a háttérből, és Columbo nyomozótehetségével megáldott óvónéni legyen a talpán, aki ezek után igazságot tud tenni a gyerekek között. Azt viszont már mindenki tudja, hogy a Petike árulkodós, meg sem vizsgálva azt a lehetőséget, hogy a Viktorka meg várromboló.
Aki a többséget a maga igaza mellé tudja állítani, az a győztes, az erősebb fél, annak van abszolút igazsága – még az oviban is.
A karaktergyilkosság ártatlan gyermeki létünktől fogva jelen van az életünkben, és annak romboló hatását előre megfontolt szándékból, ritkábban hirtelen felindulásból rendesen ki is használjuk.
Kétféle okból folyamodhatunk ehhez: önvédelemből mártunk be valakit olyasvalamivel, amit el sem követett, mert a miénkétől eltérő céljai vannak, amivel minket parkoló pályára kényszeríthet, vagyis késleltet, ellehetetlenít. Vagy pedig mi tettünk olyasvalamit, amit rákenünk a másikra, bűnhődjön helyettünk, ezzel lesöpörve őt arról a porondról, amin mi akarunk tündökölni.
A kartergyilkosság a hatalomról szól. A hatalom gyakorlásáról. Arról, hogy valaki a másik felett teljhatalommal rendelkezik, ezért büntetlenül tehet ellene bármit. Arról, hogy a bármilyen – fizikai, mentális, anyagi, politikai – szempontból erősebb fél koholt vádakkal tönkreteheti ellenfelét, legyen az bármilyen becsületes, a közért dolgozó, áldozat- és segítőkész jóember. Pszichológusok, ügyvédek vaskos köteteket tölthetnének meg azokkal a történetekkel, amik arról szólnak, miként küldjük padlóra egymást azzal, hogy a „másiknak” hiszünk ahelyett, hogy meggyőződnénk a pletyka, a vád alapjáról, a valós helyzetről.
Vajon miért hisszük el inkább a rosszat a hozzánk egyébként közelálló személyről egy vadidegen bemondása alapján, mintsem eleve feltételeznénk a jót róla, mielőtt meggyőződnénk annak ellenkezőjéről?
Emlékszünk, hányszor kaptunk intőt az iskolában, pofont, szidást otthon, letolást munkahelyen olyasmiért, amit el sem követtünk, csak mert valaki bemószerolt? Véletlenül tette, mert hiedelmekre alapozta a vádját, vagy szándékosan, mert olyan célja volt vele, amivel félreállíthatott minket az útból? Milyen hasznot remélt, nyert ő azzal, mi pedig reménykedhettünk-e abban, hogy tisztázhatjuk magunkat?
De mi is pontosan a karaktergyilkosság?
Ez az újságírói kifejezés nagyjából száz éve, Amerikában született arra az etikátlan jelenségre, amikor valamely politikus tettét, viselkedését vagy az általa mondottakat elferdítve vagy kiragadva annak kontextusából, fókuszba helyezi a sajtó, a politikai ellenfél lejáratása céljából (gumicsont effektus).
