Tegnap hajnaltól életbe lépett a fegyvernyugvás Libanonban. Nem valószínű, hogy ezzel kitör a béke, de a semminél jobb, akkor is, ha senki sem igazán elégedett vele. Lehetne akár „egy szép barátság kezdete” is, csakhogy a Közel-Kelet már rég nem az Ezeregyéjszaka csodálatos világa, hanem a végtelenített erőszak és a vak bosszúszomj földje.
Amikor kedd este Joe Biden bejelentette a tűzszünetet, optimistán azt mondta, szerinte ez az egész térséget közelebb hozza egy új napirendhez, ,,ahol a palesztinoknak saját államuk lesz, és képesek lesznek teljesíteni ambícióikat anélkül, hogy Izraelt fenyegetnék”.
Én kevésbé vagyok optimista. Már önmagában az is egy kisebb csoda lesz, ha az előirányzott 60 napig kitart a fegyvernyugvás. A libanoni lakosság tetemes része a Hezbollah győzelmeként ünnepli a tűzszünetet, megkezdődött a kitelepítettek hazatérése. Az észak-izraeliek viszont egyelőre kivárnak, ők még kételkednek abban, hogy nem érkeznek újabb Hezbollah-rakéták és drónok otthonaikra. Félelmük jogos. 2006 óta ENSZ-határozat rendelkezik a Hezbollah távoltartásától az izraeli határoktól, fegyverkezésének megakadályozásáról, illetve arról, hogy ezt egy ENSZ békefenntartó egység és a libanoni hadsereg garantálja. Láthattuk az eredményt – a békefenntartók orra előtt a Közel-Kelet legfélelmetesebb haderejévé nőtt a terrorszervezet. Mi garantálja, hogy ezúttal másképpen lesz, s megnyílik az út az általános rendezés, a gázai háború lezárása és a palesztin állam létrehozása felé? Egy-egy papír arrafelé nagyon kevés. Az érintett felek akarata kellene, aminek nyoma sincs. A mostani háborúk azt is bizonyítják, hogy új paradigma szükséges a közel-keleti rendezéshez, a mindkét fél által elutasított, az 1967-es határokra épülő kétállami megoldáshoz való ragaszkodás csak ezt az ördögi kört tartja életben.