Még beragyogja a kőrisfát a déli napfény, még csillog a pára hajnalonta a fügefára száradt apró, kemény, semmire sem használható terméseken, amelyek az idén későn kaptak észbe. Szinte átaludták az egész tavaszt, hogy aztán majd csak július közepe felé bukkanjanak ki a kicsi kis zöld gubók, amelyekből talán ha tucatnyi érett be lilásan, bordósan, édesen, s az sem egyszerre. Lekvárunk így nem lett, legfeljebb piténk, megbolondítva savanykás rebarbaraszeletekkel, amelyekből viszont bőven ontotta a vaskos szárakat a tökföld közepébe ültetett két bokor. A nagydobosi sütőtökök már a hűvösben várják a további cukrosodást, magjukat eltesszük majd megint, visszakerülnek a kerti körforgásba, szaftos, húsos belsejük pedig szintén némi fényt csempész a leghosszabbnak tűnő, január végi délutánokba.
A kertünket őrző kerámiaangyalt, az elszáradt ágakon himbálózó mázas cserepeket, a kidőlt fa tönkjén mélán ábrándozó, s tán a gyökerek mentén kinőtt késői laskagomba burjánzását figyelő szürke samott teknőst már melegebb helyre vittük. Eltűnt a házunk homlokzatáról is a színes madárszobor együttes, ami akkor is jókedvre derítette a hazatérőt, ha valamiért komorabb hangulatban nyitotta ki a kaput. Jó trükk ez, vidám tárgyakkal megágyazni az örömnek, még akkor is, ha minden egyes napunkat nem párnázhatjuk ki efféle segédeszközökkel. Jól bebugyoláltuk, s a szekrény tetejére raktuk a tűzvörös agyagtulipánokat, a mély narancs pipacsokat, s az esténként szentjánosbogárként világító, nagy kupolás mécseseket is, nehogy a hideg megrepessze mázaikat, szétfeszítse megbúvó hajszálrepedéseiket.
Még nem fagyott be a kerti tó, és a félbevágott hordóban vackoló tavirózsa levelei is felsejlenek a mohásodó fadeszkák árnyékában. Egyelőre alkalmanként üzen a csípős hajnal az autó deressé vált szélvédője mögül, de már átmeneti a bágyadt napfény, hamarosan nyúlósak és ködösek lesznek a reggelek. Meleg sálban, sapkában kell kimenni az állatokhoz, akik nem szaladnak majd ki oly’ boldog örömmel, mint akár pár hete is, hanem először csak óvatosan kidugják az orrukat, csőrüket, kinek mije van, és tapogatózó léptekkel mérik fel, érdemes-e kijönniük, vagy jobb, ha bent maradnak az akol melegében. Friss szalmát terítünk nekik télre, a gazdag trágyával teli régit a magas ágyások tetejére halmozzuk, összekeverve a fűzfák alól felgereblyézett, több zsáknyi, s tavaszig remélhetőleg elrothadó avarral. A halványsárga paplantakaróra haragoszölden terül a zsálya, a petrezselyem is virgonckodik, a korianderrel karöltve, és feszesen tartja magát a zeller, a mángold és a menta is, mintha valamiféle kapaszkodót nyújtanának az átmeneti hónapokra, amíg először kandikálnak majd ki az apró hagyma-, és borsóhajtások. Előbbit már október végén, utóbbit most, a népi hagyományokat követve, Erzsébet-nap körül dugtuk a hideg földbe, elfogadva egyfajta bölcsességet: ott is van élet, ahol a szemünk nem látja, s ott is kifejlődik majd valami új, ahol most éppen vastagon párállik a birkatrágya.