Nekem a november mindig az elmúlást juttatja eszembe, annak ellenére, hogy Ady Endrével egy napon születtem ebben a hónapban. Ady Endre 1877 november 22-én látta meg a napvilágot Érmindszenten, jómagam 99 évvel később születtem meg Budapesten. Ady számomra a huszadik század egyik legnagyobb költője volt, és mint tudjuk, a politikai újságírásban is jelentős szerepet töltött be. Többek között a Népszava hasábjain is megjelentek írásai.
Egyszer olvastam valahol, hogy ő nem szeretett volna nagy temetést magának, nem szeretett volna gránit szobrot, csak egy sima, egyszerű fafejfát, ami ugyanúgy szépen, csendben elporlad egyszer, akárcsak az életünk. Természetesen ez a vágya nem teljesült, hiszen a társadalmi tradíciók végett Adynak nagy temetést rendeztek. Rengeteg ember megjelent az eseményen, korábbi felvételeken látható a hömpölygő tömeg. S minden ember, aki ott volt kalapját emelte, amikor a hintó, benne a koporsó, s benne a költő előttük elhaladt.
Adynak a Halottak élén című versválogatása 1918-ban jelent meg. Ami számomra azért rendkívüli, mert az apai felmenőim Kassán voltak könyvkötők és a birtokomban van egy 1922-es, harmadik kiadású kötet, amit a dédapám könyvkötészetében kötöttek be. Nagy kincs ez számomra, talán az egyik legnagyobb, ami megmaradt azokból a kassai polgári időkből, amikről én már csak történeteket hallottam.
Anyai nagymamám viszont más hobbit választott magának. Temetőjárást. Mivel nála nevelkedtem öt éves koromig, én is részese voltam ennek a furcsa szórakozásának, úgyhogy temetőkbe jártunk a játszótér helyett. Kiskoromban semmilyen rossz érzésem nem volt a temetőkkel kapcsolatban.
