Nekem a november mindig az elmúlást juttatja eszembe, annak ellenére, hogy Ady Endrével egy napon születtem ebben a hónapban. Ady Endre 1877 november 22-én látta meg a napvilágot Érmindszenten, jómagam 99 évvel később születtem meg Budapesten. Ady számomra a huszadik század egyik legnagyobb költője volt, és mint tudjuk, a politikai újságírásban is jelentős szerepet töltött be. Többek között a Népszava hasábjain is megjelentek írásai.
Egyszer olvastam valahol, hogy ő nem szeretett volna nagy temetést magának, nem szeretett volna gránit szobrot, csak egy sima, egyszerű fafejfát, ami ugyanúgy szépen, csendben elporlad egyszer, akárcsak az életünk. Természetesen ez a vágya nem teljesült, hiszen a társadalmi tradíciók végett Adynak nagy temetést rendeztek. Rengeteg ember megjelent az eseményen, korábbi felvételeken látható a hömpölygő tömeg. S minden ember, aki ott volt kalapját emelte, amikor a hintó, benne a koporsó, s benne a költő előttük elhaladt.
Adynak a Halottak élén című versválogatása 1918-ban jelent meg. Ami számomra azért rendkívüli, mert az apai felmenőim Kassán voltak könyvkötők és a birtokomban van egy 1922-es, harmadik kiadású kötet, amit a dédapám könyvkötészetében kötöttek be. Nagy kincs ez számomra, talán az egyik legnagyobb, ami megmaradt azokból a kassai polgári időkből, amikről én már csak történeteket hallottam.
Anyai nagymamám viszont más hobbit választott magának. Temetőjárást. Mivel nála nevelkedtem öt éves koromig, én is részese voltam ennek a furcsa szórakozásának, úgyhogy temetőkbe jártunk a játszótér helyett. Kiskoromban semmilyen rossz érzésem nem volt a temetőkkel kapcsolatban.
Bolyongtunk a sírok között, olykor leültünk egy padra, és a Nagyi érdekes történeteket talált ki nekem a fejfákon szereplő neveket beleszőve egy-egy mesébe. Mindig úgy éreztem akkor, hogy a temetőkben más sokkal többen vannak, mint akik itt vagyunk, lépdelünk mozgunk, álmodunk. A temetőkben mindig nyugalom volt, magunk mögött hagytuk a város zaját, és számomra semmi ijesztő dolgot nem tapasztaltam ott.
Kisgyerekként a halál olyan távoli dolog, pedig egy gyerek is hamar tisztán látja azt, ha eltapos egy hangyát, vagy rálép egy csiga házára, akkor a hangya nem szalad többé és a csiga sem csúszik tovább komótosan. Megszűnnek létezni. Gyermekként talán ekkor találkozunk először a halállal, viszont ez a dolog még igen távol áll a gyermeki lélektől, ahol az adott nap, az adott pillanat a legfontosabb. Gyerekként még nem bíbelődünk az elmúlással. Ahogy idősebbek leszünk egyre inkább bekúszik a halál a mindennapjainkba. Ismerőseinktől, nagyszüleinktől, barátainktól búcsúzunk szépen sorban, míg egyszer majd ránk kerül a sor.
A halál viszont még mindig sok helyen tabu. Nem beszélünk róla eleget, olykor még arra is nehéz rákérdezni a szüleinknél, hogy milyen temetést szeretnének és írtak-e vajon végrendeletet. Természetesen nem a haszonszerzés céljából fontos ezekkel a dolgokkal tisztában lenni, hanem azért, hogy időben értesüljünk arról, hogyan képzeli ezt el az illető. Ezek a dolgok is természetes velejárói az életnek, mégis nehezen jönnek a szánkra a szavak, ha ezt a témát kell boncolgatni. Gondolom ez azért lehet, mert aki végrendelkezik, annak már ténylegesen szembe kell néznie azzal, hogy meghal. Nem lesz többé, nem lélegzik, és igazából senki sem tudja igazán, mi történik a halál után.
Természetesen a vallások vigaszt nyújthatnak a mennyországban hívőknek, de ennek létezéséről élő ember nem igazán tud nyilatkozni, hiszen senki nem járt ott, hogy élménybeszámolót tartson. Legalábbis én még nem találkoztam olyan emberrel, aki hitelesen mesélt volna a túlvilágról.
November elején sokan felkerekednek, és elindulnak a temetőkbe, hogy tiszteletüket tegyék halottaik előtt.
Mivel kislányként sokszor jártam a budapesti árnyas temetőkben, ezért nem érzek már késztetést arra, hogy egy adott napon tömegekkel menjek őseim sírjaihoz. Kisgyerekként a Fiumei úti temetőt is sokszor meglátogattam. A Nagymamám a nyolcadik kerületi Népszínház utcában lakott, s hozzá ez volt a legközelebb. Szerintem temetőbe akkor érdemes menni, amikor kevesen járnak ott. Akkor lehet igazán megtapasztalni, hogy temetők is élnek.
Pár évvel ezelőtt megjelent egy könyv, Az élet a halál után- A temetők élővilága címmel, a Debreceni Egyetem TTK Növénytani Tanszék kiadásában, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásának köszönhetően, Molnár V. Attila szerkesztésében. A könyvben tizenhét ország 2800 temetőjét járták be a kutatók, különös tekintettel a temetőkben található természeti értékeket és élővilágot vizsgálva. Ugyanis a temetők azok a helyek, amiket az emberek békén hagytak. Nem szántottak, vetettek ezeken a területeken, egyszerűen hagyták élni. A kis lélekszámú falvak temetői természetvédelmi szempontból sokkal értékesebbnek bizonyultak. A nagyvárosokban kevesebb különleges fajjal találkozni. S ahogy változik világ, változnak a temetkezési szokások is. Egyre elterjedtebb már a beton, műkő és márványsír, pedig ha belegondolunk, ezek a sírok sem az örökkévalóságig állnak a temetőkben. Ha valaki nem fizeti ki a helydíjat, ugyanúgy felszámolásra kerülnek. Pedig ha utána számolunk, és minden ősünk sírját meglátogatnánk, ezer fölött lenne a sírok száma, ahova el kellene jutnunk. A fejfa pedig azért természet közelibb, mert ugyanúgy elporlad egy idő után, akárcsak az életünk. Ady Endre is egyszerű, fejfás sírra vágyott, de említhetnénk Arany Jánost, Fekete Istvánt is, de aztán jönnek a rokonok, a társadalmi megfelelési kényszer, és felülírják az elhunyt végakarát. A halandó ember költséges megfelelési kényszere még a temetkezéseknél is megmutatkozik.
Mauzóleumokat építtetünk, betonozunk, írtjuk az ősfákat, pedig az árnyas, madárdallal és természetességében burjánzó növényzettel sokkal inkább hasznára válunk a természetnek, amiben élünk.
Amikor kislány voltam, még nem feltétlenül értettem meg, miért sétálunk olyan sokszor a temetőkben a Nagymamámmal. Hiába mondogatta akkor nekem, hogy itt tisztább a levegő, nincsen szemét és kutyapiszok, kislányként ezt még nem értettem. Akkoriban olvasni sem tudtam, de arra emlékszem, hogy nézegettem a fejfákat én is. Egyetlen egyre emlékszem igazán, mégpedig egy olyan fejfára, ahol egy idős bácsi volt eltemetve a kutyájával. A fejfán egy fekete-fehér kép örökítette meg őket. A kutyus két nap múlva a gazdája után meghalt, s a bácsinak az volt a kérése, hogy szeretett kutyáját mellé temessék, ha a négylábú is eltávozik. A bácsi végakaratát tiszteletben tartották a rokonai, s úgy cselekedtek ahogy kívánta.
November van, és nemsokára elérkezik Ady Endre születésnapja. Azon a napon elmegyek, meglátogatom, viszek neki egy kis gyöngyvirágot, ha találok, ugyanis az volt a kedvence. De az is lehet elszavalom neki az Élünk vagy nem? című versét.
