Ha egy polgári demokráciában megválasztanak elnöknek, első számú politikai vezetőnek egy rágalmazások, csalások, kenőpénzek miatt elítélt, illetve bírósági eljárás alatt álló, fasisztoid retorikát használó jelöltet, arra utal, hogy demokratikus rend ide vagy oda, a társadalom többsége nem demokratikus szellemű, érzelmű.
Ha ez Magyarországon történik, nincs min meglepődni, hiszen ez Kelet-Európa, ahol 35 éve még csak építik a demokráciát, mint egykor a szocializmust. Ám ha a nyugati világ vezető hatalmában, a modern képviseleti demokrácia központjában, védelmezőjében, a szabadság birodalmában fordul elő, az kissé sokkoló. Főleg úgy, hogy az európai centrumországok választási eredményei is arról adnak hírt, tekintélyes bázisa van a populista, kirekesztő jelszavaknak.
Higgyük el, hogy nem kell megijedni, a polgári demokratikus intézményrendszer, az elit érdekcsoportok pragmatikus szemlélete kézben tartja a szélsőjobbos kilengéseket, egy autokrata szemléletű elnök kevés a valódi autokráciához.
Rendben, legyen így, mégsem igazi vigasz. Mert a lényeg mégiscsak az, hogy nyolcvan, száz, százötven, kétszáz év sem volt elég ahhoz, hogy a polgári demokráciák uralkodóvá tudják tenni a demokratikus szellemet saját társadalmukban. Ha egyáltalán van ilyen cél. Mindenesetre jól látható, hogy magát a populista szemléletet a politikai aktorok nem teremtik, hanem kihasználják. Kedvükre szélhámoskodhatnak, hazudhatnak, őszintének, hitelesnek tűnnek. Miért? Mert visszaigazolják jelentős, esetleg a többséget alkotó társadalmi rétegek gondolkodását, értékrendjét, érzelemvilágát. Amely tele van előítélettel, az agresszivitás szikráival.
Mit jelent ez? Hogy sötét a nép? Aligha. Sokkal inkább arról van szó, hogy nem igazi résztvevője a polgári demokráciának. A kötődést hozzá az alapvető emberi jogok, a szólásszabadság, és inkább a választójog jelentheti. Közvetve pedig a gazdasági teljesítményből lecsorgó „jólét”. Valódi politikai képviselete, mindennapos közéleti gyakorlata azonban nincs, nem láthat bele az ország ügyeibe. Ki van zárva a „népuralomból”. Akárcsak a proletárok a proletárdiktatúrából. Bár a szocializmus legalább annyit nem tagadott a rendszeréből, hogy diktatúra. Mint ahogy a demokratikus centralizmusnak is a főnév a hangsúlyos eleme.
De ha egy társadalmi-politikai rendszer demokráciának nevezi magát, az nehezen tűr korlátozó jelzőket, főleg olyat, hogy „illiberális”.
Ha a részvétel a hatalomban nem terjed ki az egész társadalomra, a demokratikus elveknek csak a nyomairól beszélhetünk.
Statisztaszerepben
A politikai elit magabiztos elidegenedettsége a választóktól jól jelzi, hogy a felső középosztálytól lefelé statisztaszerep jut az embereknek a közéletben. Élve állampolgári jogukkal, elmennek szépen szavazni, és megválasztják például a Fővárosi Közgyűlés tagjait, hogy azok szebbé, jobbá tegyék Budapestet. A testület azonban első két ülésén sem képes főpolgármester-helyettest kijelölni, és megállapodni a működési szabályzatról. Politikai okokból. A frakciók taktikáznak, tapogatják, mit kíván a pártérdek. Talán már a két év múlva esedékes parlamenti voksolásra készülnek. Kampányokban használatos maszlagokat vágnak egymás fejéhez. Erre kaptak megbízást? Nem! Közszolgálati munkára, a főváros közügyeinek hatékony intézésére.
És ők már alapvető működési kérdésekben is perpatvarolnak? Büszkén, nyilvánosan, feszültséget keltve, a társadalom repedéseit erősítve? Menjenek akkor a francba!
– kéne mondani. De a választók számára fontosabb egyetlen kapcsolódásuk a politikához, a szurkolói szellem, és belemennek a játékba, vitatkoznak, kinek van igaza, kik a gazfickók.Kijózanító hatás még a demokratikus szellemű médiából sem igen érkezik. Mert szép szavak ide, leleplezések oda, egészében az is elfogadja a rendszer működési logikáját. Minden a választási eredményeknek rendelődik alá. Mintha egy végtelen Forma–1-versengésben volnánk. Jön egyik futam a másik után, esélylatolgatással, eredményértékeléssel. A Fővárosi Közgyűlésnél maradva: a szakértők, publicisták többsége azt elemezgette, jók-e a taktikai manőverek, mennyiben növelhetik egyes pártok népszerűségét. Mint ahogy lassan az összes közéleti eseményben is csak ez érdekes. Az erőviszonyokat figyelő közvélemény-kutatások annyira elszaporodtak, hogy szinte minden hétre jut egy, újabb és újabb lehetőséget adva, hogy választási esélyekről beszéljünk. 2022 után két évig az ellenzék átformálódását figyelhetjük, most a Tisza és a kormánypárt támogatottságának alakulását rakják elénk. A hazugságok, hitvány manipulációk is elismerést kapnak, ha hoznak egy százalékot a párt konyhájára. Aztán váratlanul odaböknek egy hírt a gazdaság elkeserítő helyzetéről.
Hogy mi is történik, homályban marad, már csak azért is, mert az oktatás megkíméli az embereket a mélyebb gazdasági ismeretektől, de a kérdés gyorsan visszakerül a kommunikációs termálmederbe: mennyit gyengült ezzel a kormány, növekedtek-e leváltásának esélyei 2026-ban. Lezüllött a média? Vagy megvásárolták? Mert a mai politikusok mindenkit megvásárolnak, lopnak, csalnak, hazudnak? Aligha erről van a szó. Mint ahogy a nép sem sötét. Egyszerűen szembe kell nézni vele, hogy egy hierarchikus rendszerben élünk. Vannak humánus, demokratikus elemei, lehet, hogy most nincs is nála jobb, de hierarchikus. Egy piramis. Szűk gazdasági és politikai elitekkel, és kiszolgáltatott, bérből élő polgárokkal. Vagyonosokkal és megélhetésért küzdőkkel. Az előbbieknek sok demokrácia jut, az utóbbiaknak kevés.
Piramis helyett horizontális
Miért nem küzdenek akkor az alsóbb néprétegekhez tartozók több demokratikus jogért, erősebb politikai képviseletért, hiszen a törvényi keretek lehetőséget adnak erre? Valószínűleg azért, mert piramisban is lehet komfortosan, biztonságosan élni. Főleg a polgári demokratikusban, a maga tőkés, piacgazdasági bázisával. A benne élő polgár minden mikrostruktúrájában hasonló modellt lát, bizonyos mobilitás, felfelé mozgás lehetőségével. Elfogadja a versenyhelyzetet, bár szinte semmi esélye a győzelemre. De így sem jár rosszul, ha a piramisa jól működik. Ezért inkább ösztönösen ő is mindenekelőtt annak érdekeit védi.
Csak hát ettől még nem lesz demokrata. Kétségbeesett érvényesülési küzdelmeiben urambátyám alkukba, viszonyokba, a kíméletlen pragmatizmus követésére kényszerül. Vagy marad a fenekén, amíg párnás kis fotelbe helyezheti.
Ha pedig rosszra fordulnak a dolgok, bizonytalanabbá válik a „jólét”, és gyülemlenek benne az indulatok, az elit számára nem okoz problémát, hogy kitermeljen magából számára egy megszavazható alternatívát. Ha a helyzet úgy kívánja, akár egy olyan politikust, aki igazolja a mérgét, a bajok okával kapcsolatos feltételezéseit, összeesküvés-elméleteit, előítéleteit, és arra mutatja a megoldást, amerre ő néz vakon. És egyszerre minden megfelelő értelmezési keretet kap. „Tisztítsuk meg a piramist az idegen elemektől!” kontra „Védjük meg a piramist a populistáktól!” Csupán választani kell. Elvégre osztályok már állítólag nem léteznek, idejétmúlt dolog bal- és jobboldalról beszélni. Könnyű tehát kiáltozni, hogy hé, kiszolgáltatott emberek, ott a pálya, ne fölfelé tülekedjetek, hanem horizontálisan nézzetek szét, és tárjátok ki sorstársaitok felé karotokat. Semmi értelme ezredszer is leírni, hogy erősíteni kell a szakszervezeteket, vállaljanak politikai szerepet is, adjanak megbízható információkat, valós képet a világról, csiholjanak osztálytudatot tagjaikban. Vagy hogy igazi demokratikus mintákra van szükség, például olyan szövetkezeti formákra, amelyekben a polgárok tulajdonhoz jutnának, és kialakíthatnak valódi demokratikus működést. Vagy hogy közben mindebből kinőhetne egy olyan politikai párt, amelyet nem a tőke befolyásol, nem vállalkozók a vezetői, és képes a polgári parlamentben megfelelő súllyal képviselni a fizetésből, egyéni vagy szövetkezeti vállalkozásból élők érdekeit. Üres szavak. Pillanatnyilag semmi nem mutat ebbe az irányba.
A modern tőkés rend szinte mindent piramisokba rendezett. Hol polgári demokratikusokba, hol autokratikusokba. Ennek most csak egy totális összeomlás vethet véget, amit jobb lenne elkerülni.
Éljünk hát még egy jó ideig ebben a világban. És ne lepődjünk meg, hogy fasisztoid erők tűnnek fel, kerülnek időnként hatalomra, akár a nyugati civilizáció térfelén is. Ne érjen váratlanul, ha itt-ott, vagy éppen nálunk kitör egy háború a piramisok mozgolódásában. Higgyünk nyugodtan továbbra is a legfőbb populista állításban, hogy demokráciában élünk. Kell ennyi illúzió. Nem nevel rosszra. Olyanok meg úgyis mindig lesznek, akik keresik a kiutat, és egyszer talán rátalálnak egy ösvényre, amelynek fénye minket is hívogatni fog.
