Tim Burton rendező emblematikus megfogalmazása, miszerint az MI által generált művek készítése – emlékeztet más kultúrákra, ahol nem szerették, ha lefényképezik őket, mert úgy hitték, hogy a kép készítésével elvették a lelküket – szemléletesen ragadja meg azt a művészeti közösséget jelenleg átitató szorongást, amely a technológia térhódításával kapcsolatban felébredt. A rajzolás nagyon mély és személyes, terápiás folyamat. Kép formájában látom a dolgokat, ami saját érzelmi alapot ad a kezdéshez – vallja be. Ám közben mások az MI-vel pár másodperc alatt tucatnyi dróthuzalozású hideg mesterművet generálnak.
A művészeti alkotás folyamatában az MI szerepének megítélése egyébként különösen összetett kérdés, hiszen míg egyesek, mint mondjuk Can Togay, egyszerű eszközként tekintenek rá, – mint az ecset vagy a fényképezőgép – mások markáns különbségeket látnak: az MI rendelkezik egyfajta "kreativitással", képes mintázatokat felismerni és új tartalmakat generálni, ami messze túlmutat a hagyományos művészeti eszközök képességein, mely eltérés különösen tisztán mutatkozik meg a "promptolás" gyakorlatában, ahol a művész konkrét instrukciókat ad az MI-nek, ám a végeredmény gyakran megjósolhatatlan és meglepő módon tér el az eredeti szándéktól.
Az MI demokratizáló ígérete, ugyancsak ellentmondásos jelenség. A nemrég botrány tárgyává vált Suno zenei MI fejlesztőinek célja, hogy – több milliárd embert érjenek el, akik érdeklődnek a zenekészítés iránt, de tehetségük nincs hozzá – szemben áll a művészeti piac alapvető működési mechanizmusaival, ahol az alkotások értéke tradicionálisan azok egyediségéből, eredetiségéből és a művész személyéhez fűződő kapcsolatából származik. A festő, zenész vagy író halandósága természetes módon korlátozza az általa létrehozható művek számát, ami a piac egyik alapvető értékteremtő mechanizmusa. Az MI által lehetővé tett tömeges műalkotás-generálás ezt alapjaiban kérdőjelezi meg. Így épp a művészet demokratizálódásának perspektívája fenyegeti a művészek megélhetési lehetőségeit.
Erre meglehetősen késői reakció a jogi szabályozás területén az EU MI Act elfogadása, amely részletesebben foglalkozik a mesterséges intelligencia művészeti alkalmazásának kereteivel, előírva a szerzői jogi megfelelést és az adatfelhasználás átláthatóságát. A magyar joggyakorlat, bár még nem tér ki kifejezetten az MI-re, egyértelmű álláspontot képvisel: az algoritmus nem lehet szerző, mivel a szerzői jog kizárólag emberi döntések alapján létrejött műveket véd. Tudván azt, hogy a jogi oltalom alapja a szabad akarat és ezáltal az alkotói személyiség kifejeződése.
A törvény maga után hagyott kívánnivalóját szakszervezeti előrelépésekkel igyekeznek pótolni. Az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda 2024 januárjában megjelent nyilatkozata, amely megtiltja az MI rendszerek számára a szöveg- és adatbányászatot a védett művek esetében, nagy lépés a közösség jogainak megóvására. Emellett a határozott elutasítás jegyében áll az a több mint tizenötezer kreatív szakember által aláírt nyilatkozat is, amely az engedély nélküli alkotások felhasználásának leállítását követeli. Az aláírók között neves művészek találhatók, akik szerint ez "komoly és igazságtalan fenyegetést" jelent azokra, akik alkotásaikból élnek.
A zeneiparban különösen éles a szembenállás: míg a fejlesztők a "méltányos használat" elvére hivatkoznak, a kiadók "ipari méretű jogsértésről" beszélnek. Az RIAA figyelmeztetése szerint az MI-fejlesztő cégek olyan jövőt vizionálnak, ahol – a rajongók többé nem élvezhetik kedvenceik új dalait, mert azok nem fognak tudni megélni a zenélésből.
Ha jobban megvizsgáljuk, az MI művészet jövője szorosan összekapcsolódik a társadalmi-gazdasági rendszer átalakulásával. A jelenlegi művészeti piac logikája és az MI által kínált demokratizációs lehetőségek között alapvető ellentmondás feszül, amelynek feloldása a művészet társadalmi szerepének és a művészeti piac működési mechanizmusainak alapvető átalakulásával képzelhető el.
A jövő útja valószínűleg nem az MI és az emberi művészet szembeállításában, hanem olyan új kifejezési formák és gyakorlatok kialakításában rejlik, amelyek képesek integrálni a technológia nyújtotta lehetőségeket, miközben megőrzik a művészeti alkotás alapvető emberi dimenzióját.
Az általunk megkérdezett Szabó Andrea, fotóművész is hasonlóan pragmatikus álláspontot képvisel – Tehát én azt gondolom, hogy rugalmasnak kell lenni, és el kell fogadni a másságát, élni kell a lehetőségekkel, ugyanakkor persze be kell tartani a hozzá a fűződő jogi szabályozásokat, és meg kell tanulni egymás mellett élni – mondja, hangsúlyozva az adaptáció fontosságát. A zenészek körében végzett felmérések is azt mutatják, hogy a többség nyitott az MI használatára a kiegészítő tevékenységekben, például utómunkában, közben magát a zenei alkotást továbbra is emberi tevékenységként ismerve el.
A békés egymás mellett élés megvalósításában, a technológia eddigi biztos határainkat döntögető hatása és a művészeti értékteremtés közötti egyensúly megtalálása mellett kulcsszerepe van a befogadói oldalnak. Míg az értékítélet mércéjén korábban a műtárgyak fizikai ritkasága volt az elsődleges tényező, a jövőben az alkotás folyamata, az emberi kreativitás unikális volta és a művész személyisége mellett a kultúrafogyasztók szándéka válhat meghatározóvá. Ahogy Szabó Andrea fotóművész rámutat, végső soron – a befogadói oldal fogja meghatározni, hogy mennyire konkurens egy-egy alkotás vagy alkotó – függetlenül attól, hogy hagyományos vagy MI-alapú technikával készült. – Számomra mondjuk az lenne meghatározó, hogy ki az, akinek megvásárolnám az alkotását.
A pozitív irányú demokratizálás nem csak a jogi szabályozás finomhangolását, a művészet társadalmi szerepének és a piac működésének alapvető átalakulását igényli, hanem a befogadói kultúra fejlődését is. Az MI térnyerése nem a művészet végét, hanem egy új korszak kezdetét jelentheti, ahol az alkotás többeknek adatik meg ám a művészi érték megőrzése ugyanúgy lehetségessé válik feltéve, hogy a közönség képes lesz tudatosan különbséget tenni a különböző alkotási módok és értékek között.
