A függöny alól félig kinyúlva, a nézőtérnek háttal csukjás alak fekszik, és valami dróttal babrál – ezzel a képpel indul az AHA Kollektíva legújabb, idén januárban bemutatott darabja. A 2021-ben alapított kollektívát hat fiatal táncos alkotja, akik együtt végeztek a salzburgi táncművészeti egyetemen, de négyen közülük, Gláser Márton, Kacsó Imola, Piti Vivien, Eyassu-Vincze Barbara már felső tagozatos és gimnáziumi éveiket is együtt töltötték a Győri Tánc -és Képzőművészeti Iskolában. Kancsó Lucával és Oláh Balázzsal kiegészülve határozták el, hogy hosszútávon és maguk meghatározta keretek közt, az őket érdeklő formákkal szeretnének alkotni. Előadásaik így egymásra épülnek, hiszen minden létrehozott darab egy közös állítás, amihez később viszonyulnak. Dense Piece című munkájukat a MU Színházban, Sweat Set című darabjukat pedig több külföldi és itthoni fesztiválon, például az Under500 fesztiválon lehetett látni a közelmúltban.
Az alkotók egy olyan teret keresnek, ahol látszólag semmi nincs, mégis bármi lehetséges.
A Senkiföldje koncepcióként azt a kérdést veti fel: mi és hogyan születhet meg egy olyan térben, ami első ránézésre kietlennek tűnik, mégis végtelen lehetőséget rejt magában – olvasható az előadás ajánlójában. A táncosok ösztönös megérzéseiket és érdeklődésüket követve merészkednek idegen terepre, teret adva a kíváncsiságnak, a naivitásnak.
A Senkiföldje hosszan kitartott nyitóképe alatt a feszült némaságban, centiről centire húzódik szét a függöny, időt hagyva annak, hogy körbenézzünk az előkészített téren: álló és fekvő fémpálcák szanaszét, furcsa szűrő- és köcsögvariációk, téglából készült kiterített bőr-alak, lelakott billentyűzet egy régi hangkeverőhöz. Amilyen váratlan és esetleges a tárgyak elrendezése, olyan szétszórtan helyezkednek el a színen lévő táncosok is a fekete függönyökkel és két hangfallal határolt térben. Mindegyikük megszállott módjára, magában ismételget kisebb mintákat: tárgyakat gyűjt, összeveri, ami épp a kezében van, sasszézik, vagy lábaival kis köröket leírva halad, közben lefeszített kézfejét figyeli.
Eleinte az egy-egy táncosnak kijelölt territórium is jól meghatározható, az első interakcióra – egy fém alagút némileg hirtelen elbitorlására – várni kell. Ezalatt megismerjük a figurák sajátos formáit, karakterét. Kezdetben más és más tudatállapotokat mutatnak: arcukon a párbajra hívás feszültsége, drámai letörtség, vagy épp az önmagát csodáló elegancia ül. Ruháik többréteges, el-elcsúszó lovagi aláöltözetet idéző szettek. Az első szekvenciát semmilyen más zene nem kíséri, mint a táncosok egymástól izolált, valahogy mégis egymásról tudó; önfejű, de a másikra építő hirtelen mozdulatai, illetve az ezek közé beékelt csönd és figyelem.
Majd mind a hat táncos kezébe egy védő és egy támadó eszköz kerül, melyet egy ritmusra ütni kezdenek, s különböző térformákba rendeződnek: közepén forgó csillag, felénél megtört, egymás felé forduló sor, közönséggel szembe menetelő oszlop. Végtelen hosszúnak és változás nélkülinek hat a nagyjából másodpercenként felhangzó éles-csöngő csattanás, amely olyan részletekre irányítja rá a figyelmet, mint hogy a térbeli mozgásokkal más és más hangszínek kerülnek elő- vagy háttérbe, illetve egészen beszédesek lesznek a pontos szinkrontól távolabb járó elcsúszások.
A lovagok közül, mikor csak ketten maradnak a színpadon, váratlanul összehúzódik a függöny, s mire újra széthúzódik, ugyanaz a két szereplővel már új minőségben találjuk szemben magunkat. Az előadás utolsó harmada kísérleti kortárstáncból klasszikusabb karakterekre vált: páros táncok, mitológiai találkozásokat felidéző jelenet-idézetek következnek, melyeket testhez simuló, egyszínű ruhákban adnak elő a táncosok. Ebben a részben előtérbe kerül a virtuozitás, a kontakttánc intim technikái, a rövid narratívabb formák, a szépen bevilágított terek és dinamikusabb zenei kíséret, de itt sem lesz pontosan beazonosítható, hogy „ki kicsoda”: a párosok gyakran felbomlanak, a jelenetek egymás után nem függenek össze.
Jellemző az előadás humorára, hogy záróképe, amit a hirtelen összeránduló függöny még látni enged, az, hogy az egyik karakter hirtelen magával rántja a másikat, de olyan gyorsasággal, hogy szinte beazonosíthatatlanok. Éppen azon a helyen történik mindez, ahol az előadás kezdetekor az első lovag feküdt. Itt voltak egyáltalán? Kik voltak ők? Lett valakié a Senkiföldje? Mintha a mozdulatok csak a valakiévé válás lehetőségei lettek volna. Annak a keresésévé, hogy kik lehetnének azok, akik a színpadon vannak, ki lehetne belőlük. Különös varázslat, hogy képesek nem megérkezni valahova.
