Igazából akkor értettem meg, hogy nagyobb baj is lehet, mikor a kapucnis nindzsák már közvetlenül a fejemre kezdtek lőni a tűzijáték-petárdákkal. Valahogy elegánsan kimozogtam, finoman, kecsesen húztam el a fejem, csak 3 centivel ment el az arcom előtt a rakéta, majd a mögöttem levő falon, lobot vetve csattant szét. A buszmegállóból, ami a fal előtt helyezkedett el, az emberek végre elkezdtek futni, felfogtam a lövedékeket, én, meg a kocsim, aminek értéke meredeken zuhant az elmúlt 3 percben. Olyan voltam, mint Brian, aki átveszi Jézustól a keresztet a filmben és benne marad a pácban.
Pár napja láttam egy riportot két magyar hölggyel, akik túlélték a Hamász goapartis támadását, egy napig menekültek, valami Isteni szerencse folytán nem lett bajuk. Ők beszéltek róla, hogy nem pánikoltak, csak fókuszáltak végig, mint a vadonban az állatok.
Magam is meglepődve veszem észre, fókuszálok, sem félelmet, sem haragot nem érzek, csak mindig a következő lövedékre, téglára, kukára figyelek, meg azt vizslatom, kinél van kés. Bicskás ország a brit társadalom.
Folyamatosan gondolkodom, több szálon, most például a nőkkel készült riportot hallgatom fejben.
Sokan felrótták már nekem, hogy komoly beszélgetések alatt is elkalandozom, nem fókuszálok eléggé, nem vagyok ott. Nem tudok mit csinálni, mindig is untattak a megbeszélések, a meetingek, de néha a legmeghökkentőbb esetben is utazom. Dúdolgatva elmélkedtem párhuzamos dolgokon, mikor a tűzvész miatt szüleim házának tetőgerincét oltottam, egyik kezemben slag, másikban balta, a kezemből dőlt a vér. De ott is elbambultam, amikor Párizsban 12 arab csávó körbevett, mint A vadon szavában az acsarkodó szánhúzó kutyák délről.
A Pásztorvölgyi Gimnázium 17 diákját vittük cserelátogatásra a francia főváros egyik iskolájába, nagyon jó kapcsolatot ápoltunk a kollégákkal, már hosszú évek óta tartott az utaztatás. Előbb mi mentünk, a gyerekek családoknál laktak, valami másfél hétig, gyakorolva a nyelvet. Voltak városi és vidéki programok, várak, múzeumok, séták, sulidiszkó, még szerelmek is szövődtek a fiatalok között.
Egyik nap, éppen amikor a Migrációs múzeumba készültünk, sikerült egy lányt elhagyni a csoportból, akit aztán mobiltelefon nélkül sikerült megtalálnom, órák múlva egy pályaudvaron, remekül indult a nap. Végül eljutottunk a múzeumba, megtekintettük, milyen népek érkeztek, milyen időszakokban Franciaországba, s milyen hatást gyakoroltak a társadalomra. Lengyelek, oroszok, arabok... folytathatnám még a sort. Az intézmény hatalmas volt, nagyon tetszett, főleg az a rész rázott meg, ahol bemutatták egy szerencsétlen belső-afrikai férfi kálváriáját. Rabszolgaság, éhezés, tengeren átkelés, és miután megérkezett a Paradicsomba, hogyan szembesült a kirekesztettséggel. Hatalmas levegőket véve hallgattam a riportot vele, néztem a képeket, fotókat.
A múzeum után egy népszerű művésznegyedet tekintettünk meg, kötetlen séta volt a terv, utcazene, párizsi hangulatok. Már korábban megmondtam a csivitelő és nagyon pörgő diákoknak, hogy nem állunk le beszélgetni senkivel, árusokkal főleg nem, nem veszünk semmit. Sajnos két lány nem hitt nekem, ezért mikor visszafordultam, már javában pénzt követeltek tőlük fekete meg arab árusok, a kezükre kötözött karperecek után. Az volt a hiba, hogy a veszekedés hevében rácsaptam a kezére a főnöknek, aki azonnal combrúgással nyitott, majd hirtelen egy kör alakult ki köröttem, amit 12-15 fős galeri alkotott. A főnök könnyedén ugrált velem szemben, pörgőrúgásokat mutatott be, és én tudtam, bajban vagyunk, a lányok elkezdtek zokogni. Az Adidas-melegítős arcok, mint egy klisé-film szereplői vettek körül, A gyűlölet (La Haine) című francia alapművet láttam élőben, a bámész turisták százai elkezdtek fotózni, filmezni.
A diákok és a kolléganőm később, egy giccses körhinta lábánál próbáltak lelket önteni belém, a reszkető kezembe még egy nyomorult cigarettát se sikerült megtartanom.
