Igazából akkor értettem meg, hogy nagyobb baj is lehet, mikor a kapucnis nindzsák már közvetlenül a fejemre kezdtek lőni a tűzijáték-petárdákkal. Valahogy elegánsan kimozogtam, finoman, kecsesen húztam el a fejem, csak 3 centivel ment el az arcom előtt a rakéta, majd a mögöttem levő falon, lobot vetve csattant szét. A buszmegállóból, ami a fal előtt helyezkedett el, az emberek végre elkezdtek futni, felfogtam a lövedékeket, én, meg a kocsim, aminek értéke meredeken zuhant az elmúlt 3 percben. Olyan voltam, mint Brian, aki átveszi Jézustól a keresztet a filmben és benne marad a pácban.
Pár napja láttam egy riportot két magyar hölggyel, akik túlélték a Hamász goapartis támadását, egy napig menekültek, valami Isteni szerencse folytán nem lett bajuk. Ők beszéltek róla, hogy nem pánikoltak, csak fókuszáltak végig, mint a vadonban az állatok.
Magam is meglepődve veszem észre, fókuszálok, sem félelmet, sem haragot nem érzek, csak mindig a következő lövedékre, téglára, kukára figyelek, meg azt vizslatom, kinél van kés. Bicskás ország a brit társadalom.
Folyamatosan gondolkodom, több szálon, most például a nőkkel készült riportot hallgatom fejben.
Sokan felrótták már nekem, hogy komoly beszélgetések alatt is elkalandozom, nem fókuszálok eléggé, nem vagyok ott. Nem tudok mit csinálni, mindig is untattak a megbeszélések, a meetingek, de néha a legmeghökkentőbb esetben is utazom. Dúdolgatva elmélkedtem párhuzamos dolgokon, mikor a tűzvész miatt szüleim házának tetőgerincét oltottam, egyik kezemben slag, másikban balta, a kezemből dőlt a vér. De ott is elbambultam, amikor Párizsban 12 arab csávó körbevett, mint A vadon szavában az acsarkodó szánhúzó kutyák délről.
A Pásztorvölgyi Gimnázium 17 diákját vittük cserelátogatásra a francia főváros egyik iskolájába, nagyon jó kapcsolatot ápoltunk a kollégákkal, már hosszú évek óta tartott az utaztatás. Előbb mi mentünk, a gyerekek családoknál laktak, valami másfél hétig, gyakorolva a nyelvet. Voltak városi és vidéki programok, várak, múzeumok, séták, sulidiszkó, még szerelmek is szövődtek a fiatalok között.
Egyik nap, éppen amikor a Migrációs múzeumba készültünk, sikerült egy lányt elhagyni a csoportból, akit aztán mobiltelefon nélkül sikerült megtalálnom, órák múlva egy pályaudvaron, remekül indult a nap. Végül eljutottunk a múzeumba, megtekintettük, milyen népek érkeztek, milyen időszakokban Franciaországba, s milyen hatást gyakoroltak a társadalomra. Lengyelek, oroszok, arabok... folytathatnám még a sort. Az intézmény hatalmas volt, nagyon tetszett, főleg az a rész rázott meg, ahol bemutatták egy szerencsétlen belső-afrikai férfi kálváriáját. Rabszolgaság, éhezés, tengeren átkelés, és miután megérkezett a Paradicsomba, hogyan szembesült a kirekesztettséggel. Hatalmas levegőket véve hallgattam a riportot vele, néztem a képeket, fotókat.
A múzeum után egy népszerű művésznegyedet tekintettünk meg, kötetlen séta volt a terv, utcazene, párizsi hangulatok. Már korábban megmondtam a csivitelő és nagyon pörgő diákoknak, hogy nem állunk le beszélgetni senkivel, árusokkal főleg nem, nem veszünk semmit. Sajnos két lány nem hitt nekem, ezért mikor visszafordultam, már javában pénzt követeltek tőlük fekete meg arab árusok, a kezükre kötözött karperecek után. Az volt a hiba, hogy a veszekedés hevében rácsaptam a kezére a főnöknek, aki azonnal combrúgással nyitott, majd hirtelen egy kör alakult ki köröttem, amit 12-15 fős galeri alkotott. A főnök könnyedén ugrált velem szemben, pörgőrúgásokat mutatott be, és én tudtam, bajban vagyunk, a lányok elkezdtek zokogni. Az Adidas-melegítős arcok, mint egy klisé-film szereplői vettek körül, A gyűlölet (La Haine) című francia alapművet láttam élőben, a bámész turisták százai elkezdtek fotózni, filmezni.
A diákok és a kolléganőm később, egy giccses körhinta lábánál próbáltak lelket önteni belém, a reszkető kezembe még egy nyomorult cigarettát se sikerült megtartanom.
Ahogy a rakéta elvillant a szemem előtt, az előbb említett eset mellett gondolkodtam a goás túlélők sorsán, a brit társadalom felépítésén, elfogott a „mit keresek én itt" feeling, volt bennem dac, hogy egyszer szégyenteljesen elrohantam 16 évesen, és többet ez nem fordulhat elő, jóllehet itt nem voltak barátok, akik számítottak rám. Eszembe jutott, hogy ha felgyújtják a kocsinkat, a biztosító fizetne, lehetne jobb kocsit venni. Örültem, hogy embereket mentek, akik elszaladhattak, és védek több tucat kocsit, akik mögöttem álltak megbénítva a kocsisorban, a Morrison áruház előtti főúton. Magyarán, elég elfoglalt voltam ahhoz képest, hogy az életemért küzdöttem.
Kilenckor fejeztem be az edzést a teremben a személyi edzőmmel. Mióta nem cigizem, nem kávézom, és szinte soha nem iszom, rászoktam a rendszeres futásra és az edzésre, és igencsak élvezem. Kimelegedve ugrok be a kocsiba, valami fekete zenét hallgatok, dobolok a kormányon, dúdolgatok. Már majdnem hazaérek, amikor több kocsit látok pánikszerűen visszafordulni, Y-kanyar, nagy sebesség, előttem pár kocsi torlódik, nézem, mi lehet, de megint elbambulok, követem a kocsisort. Egy fehér furgon az ellenkező sávban araszol, kilő, megint nem értem, azon elmélkedem, le van zárva a sávom, táblák vannak az út közepén, már csak három kocsi van előttem, megfordulnak, a kocsisor elején haladok, öttel, nem értem. Végülis azt hittem, lezárták a sávom, útburkolat-javítás van, és a torlódó forgalomban összeveszett pár sofőr, nem logikus a gondolatsor, de ezt dobta a matek. Ekkor látom meg az égő kukát, pár ember összehúzódva a buszmegállóban lapul. Egy rakéta becsapódik, vijjogó hang, már csak öt méterre vagyok, de még mindig gurulok, igazából ekkor esik le, mibe kerültem, és értem meg a szituációt.
A helyi fociultra bandák minden évben november elején, Halloweenkor közösen zavargásokat kezdenek a városban, rendőrökre vadásznak, embereket támadnak, gyújtogatnak, mintegy népszokásként élik meg ezen időszakot.
Már olvastam előző nap, hogy nőket kergettek, többen boltokba futottak be, és az egyik rosszhírű negyedet le kellett zárni, mert akkora zárótüzet kaptak a rendőrök, hogy a sérültjeikkel el kellett menekülniük a több százas ork horda elől.
Amilyen sokáig mujáskodtam, olyan gyorsan szkenneltem be a látottakat. Mellettem a buszmegálló, tele rettegő polgárokkal, előttük egy égő kuka, több petárda a nagyobbik fajtából zuhan melléjük. Az útjelző táblákat nem a város, hanem a srácok rakták ki az útra, barikádot alkotnak, pár kukával egyetemben. A mellettem balra lévő sétálóúton, ami Moredunba vezet, 25 maszkos huligán dobál, mindenki ugyanolyan szürke melegítőben van, olyan 15-19 évesek lehetnek, az egyik éppen felém rohan, feje felett egy nagy fekete kuka. A srácok mellett tábla, ami mutatja, hogy nincs messze a Rosslyn kápolna, ahol a Da Vinci kód záró jelenetét forgatták anno.
Hirtelen ugrik fel ezerre az adrenalin bennem, kipattanok a kocsiból, hibás angolsággal üvöltöm, „te fizeted a kocsimat, te gazember, milyen jogon gyújtod fel te, semmirekellő?!"
Kipattanok, teszek pár ösztönös lépést, a kocsim és a banda közé kerültem, a buszmegállóból elkezdenek rohanni az emberek. A banda elfut valami 3 métert, de mikor látják, csak egy magányos hülyével van dolguk, azonnal visszatámadnak.
A féltégla pár centire zúg el a fejem mellett, csattan a betonon, egy kuka összetöri a baloldali panelt a Citroënen, kövek pattognak a karosszérián.
Szétnézek és konstatálom, baj van. Egy karatézó barátom mondta, hogyha támadnak, ki kell szállni a kocsiból, mert védtelen vagy ülő helyzetben, végülis ez megtörtént, pipa. Azonnal eszembe ötlik, ha nem vagyok ilyen buta, én is visszafordulhattam volna, a kocsinak akkor is lett volna kára, de most már biztos rosszabbul járok. Egy újabb rakéta a szélvédőn kap gellert, csodálkozom, hogy nem tört be, negyven centis petárdákat dobnak rám, aztán a kocsi alá, rájövök, fel fognak robbantani, sok ilyen videót láttam már az Instán... Valami hat rakétát rúgok el messzebbre. Amikor belerúgok, amiatt izgulok, ha most detonál, megvakulhatok, de néznem meg kell, a pontos rúgás okán.
A mögöttem érkező, dermedt faszinak a kis fehér kocsijában intek, hogy hívja a rendőröket, villámsebesen gépel, én fordulok, megint egy kő zuhog, ugrálok, a maszkosok közelebb jönnek, felkapom a kukát, visszadobom, aztán pár követ és két táblát. Felvettem a kesztyűt, ez baj...
Egyre merészebbek a srácok, üvöltik, hogy „koszos lengyel megölünk”, nyakuknál húzzák el a kezüket, huhognak, záporoznak a lövedékek, a kocsim egy perc alatt válik metaforává.
Benn nagy csend van. Párhuzamosan gondolkodom, látom a kallódó barátaimat a csapatban, akik a kilencvenes évek elején rendeztek hasonló hacacárékat romák ellen Egerben. Látom a kallódó csapatunk, az azóta tönkrement egzisztenciákat, buta kijelentéseket. Látom magam, mint koszos lengyel, elszomorodom, hogy így beszélnek velem. Látom a lányom régebbi iskoláját, valószínüleg az egykori évfolyamtársaival harcolok. Látom a párom, aki mikor iskolákban helyettesített, erről a stílusról számolt be, és nekem itt kell rájönnöm, nem nekem volt nehéz az életem a tetőkön, mint munkás, hanem neki, mint tanár. Nézem a riportot a goás nőkkel, fókuszálok én is, látom a diákjait védő hórihorgas tanárt, aki egykor voltam. Valami kis heroikus részt is érzek, testemmel védem a többi embert, ettől kicsit megnyugszom.
Eszembe jut, hogyha visszaugranék a kocsiba, azonnal rámjönnek a fiúk, ablak betör, petárda be, én meg meghalok. De az is eszembe jut, hogy azért sem menekülhetek, mert ha elütök valakit, én kerülök bajba. Egy volt kollégám mesélte, Piltonban egy késes geng megtámadott egy lengyel férfit, aki boltba ment. Mikor megverte a csapatot, őt vették elő, valami két évet ült börtönben. Itt is mindenki egyenlő, mint a klasszikus Orwell-regényben, csak van aki, egyenlőbb.
Beledermedek a helyzetbe, egyre közelebb jönnek, befutok a kocsim mögé, annyi petárda robban, félek, kiüti a szemem, lefekszem a földre.
Vijjogás, furgon fékez, rohamrendőrök, egyikük felemel, be a kocsiba, húzzak innen, mit gondolok én, elmebeteg vagyok?
Arrébb parkolok, a banda eltünt, az utca végéről lövik a zsarukat, lassan lélegzem. Rendőrök jönnek, kérdezik, hogy vagyok?
Nézem őket, nem akarok itt lenni, haza akarok menni Egerbe, el innen, nem akarok koszos lengyel lenni. Aztán meglátom a kocsi lámpáját. A bal oldali lámpa, hónapok óta nem ég, a szerelő is vakarta ott, ahol nem viszket, nem tudta megcsinálni.
Nézem, ég a lámpa, fényesen, büszkén. Elröhögöm magam, hangosan, a rendőrök néznek, megint kérdik, minden oké? Mondom igen, minden, gondolatban már otthon ülök, gépelem a sztorit... megvan a zárómondat.
