Milyen viszonyban állunk a halállal? Semmilyenben. És a sajátunkkal? Azzal pláne nem. Vannak-e a saját életünk végével kapcsolatos gondolataink, terveink? Nincsenek. Ha egy tragédia miatt mégis felsejlenek, megosztjuk-e másokkal vagy elhessegetjük? Hessegetjük. Ó, hol van az még!
Rápillantunk a naptárra, nocsak, már november elseje, csak két hónap van hátra az évből! Az órára nézünk, rádöbbenünk, máris eltelt egy nap. De vajon meddig ketyeg a mi belső óránk? Halottak napján szeretteinkre emlékezve ne felejtsük el önmagunkat sem – biztat minket Sári Edina író, a Visszhang rendszeres szerzője. Az ősz végi, borongósabb napok méltók arra, hogy időt szánjunk és teret adjunk a saját elmúlásunkról való elmélkedésnek.
Mert hányszor, de hányszor mondjuk, gondoljuk, reméljük, hogy majd holnap, majd egy hét múlva, majd tavasszal, majd jövő évben!
De van-e holnapunk, és összesen hány holnapunk van még? És mennyi van még hátra, egyáltalán: bízhatunk-e abban, hogy van még hátra? A mindennapoknak tervezzünk, vagy a halhatatlanságnak? Halandó vagyok, vagy én, egyedüliként, az öröklétre rendezkedhetek be? (A katolikus vallás szerint valójában erre készít fel ez az ünnep is. „A gyerekeinknek, de magunknak is fontos felhívni a figyelmet, hogy bár a temetőbe megyünk ilyenkor, mégis az örökkévalóságra készülünk” – üzente Böjte Csaba ferences rendi szerzetes Halottak napja és Mindenszentek alkalmából a Metropol olvasóinak - a szerk.)
Nem tudom, nem tudjuk, nem tudhatjuk. Szerencsénk, hogy nincs fogalmunk arról, meddig élünk (ebben a testben, evilágon), vagy jobb lenne felkészülni az elkerülhetetlen végre? Minden nap úgy kellene élnünk, fanatikusan, mintha az utolsó lenne, vagy ez felesleges frusztrációt szülne és azt, hogy nem mernénk megélni a mindennapok apró örömeit, és gyarlóságként tekintenénk mindarra, ami fennkölt létezésünk megtartásán kívül esne?
Az alapkérdésen túl, miszerint lenni vagy nem lenni, az merül fel, hogy meddig lenni? Utána pedig rögtön az, hogy addig hogyan lenni?
Az első belégzéstől az utolsó kilégzésig tartó lét elviselhetetlen gyönyörűségének teljességre törekvő megélése átsegíthet a zsigeri, állandóan látens rettegésben tartó halálfélelem mindennapi megnyilvánulásainak tudatosításán. Nyomokat hagyunk, akarunk hagyni, nem csak, hogy emlékezzenek ránk, hogy felemlegessék nagyszerűségünket, hanem, hogy mi magunk bizonyíthassuk önmagunknak, itt vagyunk, létezünk, szükséges és kikerülhetetlen tényezői vagyunk a világ szűkebb vagy tágabb dimenziójának.
Szeretjük a létezés középpontjának tekinteni vagy hinni saját entitásunkat, eltartjuk magunktól a végleges megsemmisülés, a halál ránk vonatkozó tényét.
A Mindenszentek és Halottak napja körül emlékezésként gyertyát gyújtunk otthon, útnak indulunk, felkeressük elhunyt szeretteinket, akikkel szemben a sok majd, és holnap, meg jövőre miatt hatalmas, soha nem múló és már soha fel nem oldható lelkifurdalás gyötör. De a temetőlátogatás melletti családi nap arra is szolgál, hogy addig örüljünk egymásnak, amíg élünk. Nincs annyi időnk, amennyit remélünk magunknak.
Három történet a megismételhetetlenről, az elszalasztottról és arról, hogy valaki sosem tanul semmiből
A huszonöt éves anyuka egyedül nevelte kislányát, aki azon az őszön készült első osztályba. A fiatal nő tanult, felelős beosztásban dolgozott egy kereskedelmi cégnél, és próbált minél több minőségi időt tölteni a kislányával, emiatt kissé elhanyagolta imádott, apai nagymamáját, akinek vidéki, kertes, háziállat sereglettel teli házában a gyermekkora legszebb nyarait töltötte. Úgy volt, hogy azon a nyáron végre elmennek, és egy hétig ott maradnak a dédinél, aki már nagyon várta őket. Tervezgette, mit süt-főz majd az unokájának, és az egyetlen dédunokának. Dicsekedett a szomszédasszonynak, bizony, nemcsak eljönnek, de egy hétig itt is maradnak! A fiatal nő munkahelyén beütött a krach, nem tudott elutazni, lemondta a látogatást. Vigasztalta a nagyit, hogy majd karácsonykor, a vizsgái után mennek hozzá, és akkor tényleg, és biztos, hogy maradnak pár napot. Már hideg szelek rázták a fák ágait, korán sötétedett, és mindenki a nyár után sóhajtozott, amikor a fiatal nőt elérte az imádott nagyi hirtelen szívhalálának híre.
A nő negyvenhét éves volt, amikor édesanyja hospice házba került. Az első napokban mintha javult is volna a haldokló állapota, a harmadik hétben a családtagok már-már elhitték, hogy van visszaút. Letelt az intézetben eltölthető egy hónap, amikor az édesanya állapota hirtelen rosszabbodni kezdett, és átkozódva, zokogva, de a család látszólag felkészült a terminális állapot utáni elkerülhetetlenre. Felváltva ültek az édesanya ágya mellett, lesték a rezzenéseit, miben segíthetnének, de a haldoklás magányos műfaj, így csak kétségbeesetten és tehetetlenül nézték a fogyatkozó életet. A nő hosszú munkanélküliség után végre kapott értelmes munkát, ezért kevesebbet tudott jelen lenni a betegágynál, de egyik nap délután, amikor éppen ő volt soron, az édesanyját az előző napokhoz képest feltűnően jó állapotban találta. A lányára bízta az édesapát, egy fájó vallomást is tett neki, de a nő lélekben már a munkahelyén járt, és egyszerűen búcsúzott az édesanyjától, aki kérte, hogy vigyázzon magára. Mindig csak másokkal törődik, mikor fog már végre saját magával? – mérgelődött a lánya, és csak annyit szólt az ajtóból, szia, anyu. Másnap délután már csak édesanyja üres ágya fogadta.
Az ötvenhét éves nő állt a szülei lakásának nappalijában, és nézte haldokló apját, simogatta a karját. Az apa csendben, feltűnésmentesen haldoklott, épphogy csak picit vette hangosabban a levegőt, mint máskor. Így élt egész életében: észrevétlenül, sosem hívva fel magára a figyelmet. A nő nyúzott volt, fáradt volt, elege volt, menni akart. Hirtelen eszébe jutott valami, kiment a konyhába, majd amikor öccse megérkezett, indulni készült. A cipőjét húzta éppen, amikor rájött, nem köszönt el apjától. Biztos alszik, áltatta magát, csak hogy előbb szabaduljon. Holnap reggel jövök, szólt, mielőtt kilépett az ajtón. Két hét múlva, a temetésen, az urnában látta viszont az apja maradványait. Szia, apu, suttogta neki, mire a temető fáinak ágait lágy szellő borzolta végig.
